Mit gondoltak a vér jelenlétéről és szerepéről az ókorban?
Az ókor egyik leghíresebb orvosa, Hippokratész (i.e. 460 – i.e. 377) sokat foglalkozott a testnedvekkel, és ezen belül a vérrel, illetve az erekkel, amelyek helyzetét alaposan fel is térképezte. (Az általa művelt kutatást, mint tudományágat humorálpatológiának hívták, éspedig azért, mert a latin nyelvben a folyadéknak, nedvességnek „humor” volt az összefoglaló neve.)
Mivel azonban a testnedveket csak az elhullott állatok (többnyire sertések és majmok) boncolásakor tanulmányozhatta, az egész rendszert nem láthatta működés közben. Ezért arról sem lehetett fogalma, hogy a vér nem egyszerűen csak jelen van, hanem meghatározott, zárt rendszerben kering a testben.
| Harvey 1616-ban tette közzé, hogy felfedezte a vérkeringést, majd munkáját 1628-ban jelentette meg az Exercitatio Anatomica de Motu Cordis et Sanguinis in Animalibus című könyvét (Anatómiai értekezés a szív és a vér mozgásáról az élőlényekben), amelyet gyakran rövidítve emlegetnek, a „De motu cordis” formulával. Mindenesetre sok munkája volt ebben a felfedezésben, amelyhez olykor még a leleményességét is be kellett vetni (lásd a szívdobbanások aprólékos megszámolását). (Fotó) |
Hasonló helyzetben volt neves utóda, a görög származású, de Rómában is tevékenykedő orvos és filozófus Galénosz is (kb. 129 - kb. 216.). Ő sok mindent átvett Hippokratésztől, de annyiban továbblépett, hogy már különbséget tett a vénás (sötétvörös) és az annál világosabb és hígabb artériás vér között. Arra is rájött, hogy ezeknek eltérő funkciójuk van a testben. Ám hogy egyáltalán mi táplálja a vért, hogy az milyen úton képződik, illetve marad fenn a szervezetben, ezt akkor még nem tudhatta, ezért ennek megoldásához csak a képzeletét használhatta. A képzelete pedig azt diktálta, hogy a vénás vér csak a májból eredhet, az artériás pedig a szívből, és hogy ebből a két szervből jut el a test minden részébe.
Ez pedig azt jelenti, hogy ő sem ismerhette fel a vérkeringés egységes és zárt rendszerét, azon belül az anyagcseréje folyamatát. Ettől még természetesen az antikvitás egyik legjelentősebb orvosa lehetett, aki jelentős mértékben hozzájárult több orvosi tudományág fejlődéséhez is. Így például mind az anatómia, mind a fiziológia, a farmatológia és a neurológia fejlődésében fontos szerepet játszott. A filozófia és a logika tudományában szintén jelentős műveket alkotott. (Erről még itt olvashatsz.) Általában véve tehát az ókorban a vérről alkotott, európai tudás nélkülözte a vérkeringés létezésének ismeretét.
Hasonló, de nem teljesen azonos helyzetben volt az egyik legjelentősebb arab orvos és polihisztor, Ibn al-Nafīs is. (kb. 1210 -1284.) Hippokratész és Galénosz elméleteit követte, azonban velük ellentétben felismerte a vér tüdőkeringését annak köszönhetően, hogy emberi boncolást is végezhetett. Bár modern műszerek még neki sem álltak a rendelkezésére, de az emberi testekből mégis több információt gyűjthetett, mint amennyit az elhullott állatokéból lehet. Így például a koszorúér- és kapilláris keringésbe is beleláthatott. Mindezek okán őt végül a keringési fiziológia atyjának is elnevezték. (Forrás) Hiszen valóban ő volt az első, aki mindezek rögzítése révén valóban mintegy megelőlegezte a teljes vérkeringés feltárását és leírását. Amely pedig a 17-dik századi William Harvey (1578-1657) nevéhez fűződik. Ő volt az, aki 1628-ban, a De motu cordis (magyarul: A szív mozgásáról) című művében végre teljes egészében leírja a vérkeringés mibenlétét és természetét.
Miből jött rá Harvey a keringés létezésére?
William Harvey angol orvos, sebész és anatómiatanár volt, egyúttal az anatómia (bonctan) és az élettan tudományának megalapozója. Tudományos írásainak egy része az angol forradalom idején megsemmisült, de 1616-tól készített egyetemi jegyzetei megmaradtak. Abban, hogy a kutatásaiban főszerepet kapott a vér és a szív, az is szerepet játszott, hogy a maga korában ezek iránt nemcsak az orvosok, de a filozófusok (köztük például Descartes) is intenzíven érdeklődtek. Ennek során természetesen fölelevenítették mind Galénosz, mind a korai arab orvostudomány, azon belül Ibn al-Nafīs munkásságát.
Ezekből nemcsak tanultak, de igyekeztek tovább is fejleszteni az eredményeiket. Ezt tette Harvey is, akit a tüdővérkör leírása is további lépésekre késztetett. Elsősorban arra volt kíváncsi, hogy mi a magyarázata a vénák eltérő szerepének, továbbá a szívbillentyűk és a tüdőn átmenő kisvérkör fontosságának.
Hogy ezt megtudja, csupa egyszerű és bárki által megismételhető beavatkozásokat végzett. Így például elszorította a felületi vénákat, amitől szemmel láthatóvá vált a perifériás erek pangása. Mindeközben megtapasztalta, hogy a nyakon vagy a csuklón kitapintható pulzus a szívdobbanás jelzése: minden egyes lökés a pulzusnál a szív egy-egy dobbanásával azonos pillanatban keletkezik. Ami azt jelenti, hogy a szív nem „termeli” a vért, hanem csupán továbblöki a mozgásával.
Ez ellentmondott annak a régebbi felfogásnak, amely szerint a szív valamiféle szívóbúraként magába szippantja a vért, hogy azután azt a test többi részének, ki tudja, honnan, pótolnia kelljen. Harvey ezzel szemben megállapította, hogy a szív válaszfalán nincsenek olyan pórusok, amelyeken keresztül a vér a pumpálás nyomán átjuthatna. A tüdőből érkező vér valójában a bal kamrából lökődik át az aortán keresztül a test szerveinek artériáiba, onnan jut el a perifériákra, majd végül a vénákon keresztül érkezik vissza, a jobb szívkamrába.
A tudós ekkor megpróbálta kiszámolni, hogy egységnyi idő alatt mennyi vért pumpál át a szív saját magán, vagyis mennyit lök ki a testbe. Azt találta, hogy a szív egy dobbanása 50 ml vér továbbítását jelenti, ami percenként körülbelül 5 litert jelent. Ha ezt megszorozzuk 24-gyel (tehát az egynapi óraszámmal), az azt jelenti, hogy a szív egyetlen napon 7200 liternyi vért továbbít.
Márpedig az képtelenségnek tűnik, hogy ekkora mennyiség elfolyjon valahová, hogy aztán a máj újratermelje (ahogyan az ókoriak gondolták). Márpedig akkor a vérnek mindig vissza kell jutnia ugyanoda, vagyis egy zárt hálózatba, amire a „vérkeringés” a legmegfelelőbb kifejezés. Harvey tehát ráébredt, hogy a vér nem elhasználódik, hanem körforgásban kering. Ugyanakkor arra nem tudott választ adni, hogy a vér hogyan kerül át az artériákból a vénákba. Ezért bár a kortársai elismerték a tudósi teljesítményét, sokan mégis kételkedtek abban, amit a vérkeringésről állított. (Forrás)
Végül aztán a mikroszkóp felfedezése és az azzal végzett vizsgálatok végleg eldöntötték a kérdést. Egy olasz orvos, Marcello Malpighi (1628-1694) ugyanis immár ennek az eszköznek a segítségével kiderítette, hogy a vérkeringésben nagyon fontos szerep jut a hajszálereknek (kapillárisok), amelyek a vénákat az artériákkal összekötik, és elvégzik az átirányítást. A folyamat lényege, hogy a pulzáló vér az artériákból egyre kisebb erekbe, majd a hajszálerek hálózatába áramlik, amelyek behálózzák a szöveteket.
Ennek során a hajszálér artériás végén a magasabb nyomás (hidrosztatikai nyomás) miatt a vérplazma, a víz és az oldott tápanyagok (például glükóz, oxigén) együttese a sejtek közé nyomódik ki. A sejtek felveszik a tápanyagokat, oxigént, és leadják a széndioxidot, a salakanyagokat. Mivel a hajszálér vénás végén alacsonyabb a nyomás, ezért a salakanyagok, a széndioxid és a felesleges folyadék (plazma) a kapillárisokba áramlik vissza.
A vénákba irányuló folyamatnál pedig a hajszálerek kis vénákat (venulákat) alkotva összeállnak, majd egyre nagyobb gyűjtőerekbe torkollnak, amelyek aztán elszállítják a szív felé a elhasznált vért. Ez a folyamat biztosítja tehát a sejtek folyamatos ellátását és egyúttal a salakanyagok eltávolítását is, a keringési rendszer létfontosságú részeként. Ezzel tehát az is bebizonyosodott, hogy Harvey nem végzett hiábavaló munkát, és hogy okkal tekintik őt az orvostudomány egyik legjelentősebb tudósának.
Lévai Júlia
Babilon Kiadó webáruház – Mi MiCSODA, LOGICO, Mágikus állatok iskolája, babakönyvek, ismeretterjesztők és regények gyerekeknek. Kiadói kedvezmények.