1866. augusztus 9-én nyílt meg a Fővárosi Állat- és Növénykert, akkor még csupán Pesti Állatkertként. Magyarországon már korábban is tartottak önmagukért – tehát nem haszonállatként – különféle élőlényeket, de ezeket csak szűk körben lehetett látni. Az uralkodók, békés szándékuk kifejezése céljából, gyakran ajándékoztak egymásnak olyan állatokat, amelyek a megajándékozottak országában különlegességnek számítottak, többek között oroszlánokat, majmokat, papagájokat. Mátyás király például oroszlánokat kapott a Velencei Köztársaságtól, egyébként pedig leopárdja és ritka madarai is voltak.
Vadasparkok is léteztek, amelyekben azonban csak hazai vadfajokat tartottak. Híres volt ezek közül az egri vadaskert, amelyről Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényében is szó esik. Budapesten a Margit-szigetet nem véletlenül hívták egykor a Nyulak szigetének: valószínűleg rengeteg vadnyúl élt rajta – ez tehát amolyan természetes vadaspark volt. Mivel azonban egy elkülönített vadaskert különleges háttérmunkák egész sorát igényli, érthető, hogy erre csak a modernebb korokban kerülhetett sor.
Kinek jutott eszébe állatkertet alapítani?
Az 1800-as évek közepén a Nemzeti Múzeum igazgatója, Kubinyi Ágoston, a Füvészkert igazgatója, Gerenday József, és egy természettudós egyetemi tanár, Szabó József a hozzájuk csatlakozott, szintén természettudós Xántus Jánossal éveken keresztül azon gondolkodtak, hogyan lehetne Budapesten is létrehozni egy állatkertet.
A Habsburg Birodalom székvárosában, Bécsben (a schönbrunni császári kastély parkjában) már 1752 óta működött állatkert, ezért okkal reménykedtek abban, hogy az osztrákok a dualizmus jegyében támogatni fogják ennek magyar párját. Ebben azonban csalódniuk kellett, mert azok a bécsi hivatalnokok inkább féltékenyen néztek a magyar törekvésekre.
Ám ahogyan az lenni szokott, mindig akad egy, jó szándékú ember. Esetünkben ez éppen az az „országfejedelmi biztos” volt, akit a bécsi hivatalból az állatkerti tervezgetések ellenőrzésére küldtek ide, de aki, úgy látszik, jobban szerette a szakmáját, mint a hivatalát. Gamperl Alajosnak hívták, és ő lett az, aki a későbbiek során minden erejével támogatta a tervet. Az alapításhoz szükséges pénzt úgy teremtették elő, hogy részvénytársaságot alapítottak az állatkert működtetésére, a szükséges terület megszerzése érdekében pedig Pest városi vezetéséhez fordultak segítségért.
A városvezetők a jövendő állatkert számára az akkor Városerdőnek hívott területet adták oda jelképes összegért. (A területet ma Városligetnek hívják.) Természetesen azt sem volt könnyű eldönteni, hogy ki legyen az új létesítmény igazgatója, hiszen az osztrákok osztrákokat vagy németeket, a magyarok magyarokat szerettek volna látni a vezetői székben, de végül ezt a huzavonát is megoldották. Azt mindenki tudta, hogy szakmai szempontból is a magyar Xántus János volna a legalkalmasabb, ő azonban ebben az időszakban 48-as múltja miatt nem is pályázta meg az állást. A tárgyaló felek annyit azonban elértek, hogy a pályázat nyertese, egy kiváló, müncheni zoológus, csak ideiglenesen kapta meg a posztot, így később, a helyzet stabilizálódásával végül Xántus lehetett az igazgató.
Milyen állatok voltak az elsők?
Az első évtizedekben a bemutatott állatok zömmel a Kárpát-medence élővilágából kerültek ki, és összesen ötszázan voltak. Kezdetben az ú.n. „menazséria-tartásmódot” vették át, ami azt jelentette, hogy az állatokat szűk ketrecekben tartották, és mintha múzeumi kiállítási tárgyak lennének, úgy mutatták meg őket a nagyközönségnek. Ekkortájt még a szakszerű táplálás módszerei sem voltak kidolgozottak (ehhez például sok, idegen nyelvű szakirodalmat kellett volna behozni rendszeresen az országba, amire akkor kevésbé volt módjuk), viszont már rendszeresek voltak az állatorvosi ellenőrzések.
Mindenesetre az Állatkert vezetőinek folyamatosan gondolkodniuk kellett a különféle fejlesztéseken, különösen, hogy a nyitás újdonságának elmúltával lanyhulni kezdett a látogatók érdeklődése. A zoológusok elsősorban az állomány gyarapítását tartották a legfontosabbnak. Ez ügyben a szerencsés véletlen is a kezükre játszott. A Magyarországon közkedvelt Sziszit – Erzsébet királynét – ugyanis mindig érdekelte a magyar állatkert ügye.
|
| Eddig összesen 25 zsiráfborjú látott napvilágot az Állatkertben, legutóbb 2010 márciusában |
|
Így, amikor 1867-ben a fővárosban járt, Xántus János szerét ejtette, hogy találkozzon vele, és elpanaszolja, hogy miközben a schönbrunni uralkodói gyűjteményben több
zsiráf is látható, Pesten egy árva példányt sem tudnak megmutatni. Néhány hét elteltével az Állatkert levelet kapott a királynétól, amelyben az állt, hogy bármikor kijöhetnek Schönbrunnba, és választhatnak maguknak egy nőstény zsiráfot a császári tulajdonban lévő állatok közül.
A szakemberek jól választottak: egy fiatalabb nőstényt hoztak el Bécsből, aki ráadásul éppen vemhes is volt, így 1868. augusztus 18-án megszületett a Pesti Állatkert első zsiráfborja. Ezzel a magyar állatkert a harmadik olyan kert lett a világon, ahol kiszsiráf született. Akit azonban nem sikerült megtartani; a kis állat hamar elpusztult. Anyjának viszont még hosszasan örülhettek a látogatók, akik közül sokan nem is ismerték a „zsiráf” nevet, ezt ugyanis a nyelvújítók buzgalmának köszönhetően sokáig foltos nyakorjánnak hívták. Később maga a császár, Ferenc József további állatokat is ajándékozott a Pesti Állatkertnek. Ezek között volt a Kristóf nevű barnamedve is, aki a legendák szerint Deák Ferenc tetszését is elnyerte.
Ami pedig a zsiráfokat illeti: a huszadik század elején az Állatkert pótolta az első, zsiráfborjú halálával létrejött hiányt:1934-re, nem kis mértékben a szakszerű és körültekintő tartásnak köszönhetően több masszai-zsiráf is született, ami egyedülálló jelenség volt az állatkertben tartott zsiráfok között.
Ki volt Jónás?
A honfoglalás ezredik évfordulóján, 1896-ban mindenütt ünneplésre készülődtek, és ennek jegyében az Állatkert is elő akart állni valamilyen újdonsággal. Úgy döntöttek, hogy több érdekes, Budapesten még soha be nem mutatott állatot vásárolnak. Ekkor került az Állatkertbe Jónás, az első víziló-bika, aki 1893-ban érkezett meg, különféle társzekereken az országba, azon belül is az Állatkert kapujához. Ott azonban valahogy rá kellett venni, hogy „szálljon át” egy hatalmas ládába, amelyben majd elszállítják őt a jövendő lakhelyére.
Természetesen ellenállt a feladat végrehajtásának, ám egy etetőnek végül sikerült eltalálnia, hogy milyen húst szeret, úgyhogy Jónás ezután legalább már a ládában benn volt. Csakhogy a ládát el is kellett vinni a medencéig, az új Elefántház mellé. Daruskocsi, modern teherautó ekkor még nem létezett, így a láda mozgatását kénytelenek voltak az egyiptomi piramisépítőékhez hasonló módszerrel: farudak görgetésével megoldani. Ám még ekkor is hiányzott az az erő, amely a ládát fölbillenti az elé tett farudakra. Ezt az erőt szolgáltatta az akkor nálunk már otthonosan élő, idomított elefánt, Bébi. Ő volt az, aki Jónást, a vízilovat föltette az alkalmi járművére, és így hozzásegítette, hogy hosszú évtizedekre a pestiek kedvence legyen.
Amikor a század végén megjelentek az első telefonok a fővárosban, Jónás azonnal bekerült a viccelődések tárházába. Hol azzal vette föl valaki a kagylót, hogy „Halló, itt Jónás beszél!”, hol Jónást kérték a telefonhoz.
Később, a megújult állatkert megnyitása előtt az öreg Jónás mellé egy fiatal vízilópárt is hoztak, Bandi és Ara személyében.
Az idők során egyéb különlegességek is érkeztek, így például a sörényes hangyász, a csimpánz és az orangután, az oroszlánfóka, a vízidisznó, a pettyes szarvas, a nilgau antilop és a fehérfarkú gnú is. A medvéket számos faj képviselte, hiszen a barnamedvén kívül jegesmedvét, baribált, örvösmedvét, malájmedvét, illetve "leffentyűs" (ajakos-) medvét is láthatott a közönség. Egy- és kétpúpú tevék egyaránt voltak az állatkertben, és az elefántok mindkét faját bemutatták.
Az állatok neveit természetesen az eredeti nyelven és magyarul is kiírták a ketrecekre. Ha ma látnánk ezeket, valószínűleg roppant szórakoztatónak találnánk. Az 1866-os állatkerti útmutató szerint például a rétisas korabeli neve „csonttörő harács", a fakókeselyűé pedig „fakó dögöncz" volt (a „dögöncz” szó a madár dögevő mivoltára utalt). A papagájokat „kajdácsok"-nak hívták.
Az új állatok érkezése természetesen új problémákat is jelentett. Az 1910-es években például egy fiatal elefántnál kezdődő reumát állapítottak meg az állatorvosok. Akkoriban a reumát embereknél kétféle módon kezelték: szalicilsavval és fürdőkkel. A szalicilsavat tartalmazó kalmopyrint azonban nehéz lett volna a kellő mennyiségben beadni az elefántnak, így nem volt más választásuk, mint a fürdő. Az orvos tehát mind az elefántot, mind a gondozóját beutalta Hévízre, és meleg vizes kezeléseket írt föl nekik. A hírek szerint mindketten egészségesen térek haza.
Lévai Júlia