Sandwich grófja nem szerette félbeszakítani a dolgokat
Egy szendvics alapvetően kétféle lehet: két szelet kenyér közé vagy egy kettévágott zsemlébe tesznek húst vagy egyéb tölteléket (tojást, zöldséget, savanyúságot), vagy egyetlen kenyérszeletre halmozzák ugyanezeket a dolgokat. A lényeg, hogy az ételnek legyen egy szilárd alapja valamilyen kenyérféléből, és az egész férjen el egy szalvétán.
| A mindig elegáns lord Sandwichet nemigen kedvelték a kortársai. 1771-től ő vezette a brit haditengerészetet, és az ő hivatali ideje alatt zajlott az amerikai függetlenségi háború is, amelynek során azonban alkalmatlannak bizonyult a posztra. 1782-ben le is mondott, és élete hátralevő részét a zenének szentelte. Egy akkor népszerű mondás szerint ezt kellett volna a sírjára írni: „Ritka az olyan ember, aki ennyi tisztséget töltött be és ilyen keveset ért el." |
Ilyesmit már az ókorban is készítettek maguknak olykor az emberek, csak éppen nem adtak neki külön nevet. Az első szendvicsfélét a feljegyzések szerint a leghíresebb zsidó bölcs, Hillél (i. e. 110. – i. sz. 10.) állította elő: az egyik húsvét idején bárányhúst és különböző fűszernövényeket tett két maceszlap közé. (A macesz, más néven pászka kovász nélkül készített kenyérféle, amelyet a zsidók húsvétkor kenyér helyett fogyasztottak. Mára már elveszítette vallási jellegét, és bármikor bárki szívesen eszi, aki szereti a könnyű ételeket.)
Hillél egyébként az egyik leghosszabb életű mester volt, aki a hagyomány szerint negyvenéves kora után negyven évig tanított, majd a szanhedrin (ez egy 70 tagú, szellemi és vallási vezetőtestület) elnöke lett, és állítólag százhúsz éves koráig állt a zsidó nép élén. Ő fogalmazta meg az egyik legfontosabb gondolatot, amely később minden jelentős vallás és filozófia legfőbb alapelvévé is vált a judaizmustól a kereszténységen át a liberalizmusig: „Ami neked nem esne jól, azt ne tedd a felebarátoddal sem”.
A Hillél készítette szendvics bizonyára jól eshetett a körülötte lévőknek is, különben nemigen került volna be az említésre méltó események közé a megszületése. Ennél több szó azonban már nem esett róla, amiből arra következtethetünk, hogy nem vált szokásos fogássá.
Később, a középkorban gyakran használtak kenyeret a tányérok helyett, ami azt jelenti, hogy a legnépszerűbb fogásokat, a sült húsokat arra tették rá és onnan ették le. A jobb módúak azonban nem ették meg a hús szaftjával átitatott kenyérdarabokat, hanem ezeket a koldusoknak vagy a kutyáknak adták. A hús és a kenyér együttese, úgy látszik, nem ragadta meg annyira az emberek fantáziáját, hogy egyetlen, egységes fogásként képzeljék el az ebédlőasztalon.
Ez így volt egészen az 1700-as évek végéig, amikor azonban az angliai Sandwich tartomány grófja, John Montagu Sandwich el nem döntötte, hogy olyankor sem szeretne éhes maradni, amikor éppen nem áll módjában félbehagyni a tevékenységét. A gróf életében két olyan tevékenység is volt, amelyet nem szívesen hagyott félbe: az egyik a szerencsejáték, a másik pedig az íróasztalánál végzett papírmunka, amely a politikához és a tengerészet ügyeihez kötötték őt.
Ma már nem lehet tudni, hogy éppen melyik asztalnál ült, de tény, hogy az ilyen alkalmakkor pirított kenyérszeletek közé illesztett hússzeleteket hozatott magának a személyzettel, és így valóban nyugodtan folytathatta tovább, amit éppen csinált. És mivel az odahozott ételeket láthatóan könnyen be lehetett kapni további eszközöket igénybevétele nélkül, mások is utánozni kezdték a grófot. A 18-dik században egyébként is kissé szabadabb lett az élet. Divatossá vált lazítani a megrögzött szokásokon, így hamar elterjedt a könnyedebben kezelhető húsos kenyerek divatja is. A kenyérkéket pedig a következőkben a feltaláló után egyszerűen szendvicseknek hívták.
A szendvicsek hosszú időn át a legnépszerűbb kínálnivalók voltak minden olyan eseményen, amelynél az étkezés, a vendégek jól tartása inkább a kísérője volt az összejövetelnek, és nem a legfőbb célja. Így a beszélgetős társasági összejöveteleken, megnyitókon, hivatalos fogadásokon rendszeresen szendvicsek várták a vendégeket. Emellett a kirándulások praktikus uzsonnájának szerepét is betöltötte.
Az idők során természetesen egyre többféle étel, valamint vaj, olívaolaj vagy egyéb krém is került a kenyérszeletekre, amelyek maguk is egyre változatosabbakká váltak. Igaz, ma már gyakran szorítják ki a szendvicset a még annál is egyszerűbb pogácsák és egyéb sós vagy édes sütemények, de a szendvics ettől még kitartóan jelen van az étkezésünkben.
Bizonyára fogyasztottak szendvicset azokon a párizsi összejöveteleken is, amelyeken a vendégek olykor kevésbé az asztalnál, mint inkább heverőkön elnyúlva ettek. Ilyenek voltak a Mme Récamier (rekámié) által létrehozott irodalmi-kulturális szalonok is.
| Jacques-Louis David festménye Mme Récamier-ről ma is a legismertebb képek közé tartozik. |
Ki volt Juliette Récamier?
Juliette Récamier, eredeti nevén Jeanne-Françoise Julie Adélaïde Bernard a 19-dik század elején élt. Lyonban született, 1777. december 4-dikén, jó módú családban. Apja Lyonban királyi jegyzőként dolgozott, majd 1786-tól Párizsban töltötte be ezt az állást. A forradalom idején azonban a család rossz helyzetbe került.Hogy megelőzzék lányuk elszegényedését, férjhez adták az egyik barátjukhoz, egy gazdag párizsi bankárhoz, Jacques-Rose Récamier-hez, akivel azután kevésbé szerelemben, mint inkább barátságban éltek együtt.
Juliette-et a társadalmi, politikai és művészeti kérdések egyaránt érdekelték, így egy idő után szalont nyitott, ahová a kor jeles közéleti személyiségeit hívta meg. Szalonját merész módon rendezte be, például etruszk stílusú bútorokat is vásárolt, amelyek akkor kezdtek divatossá válni Párizsban. Az öltözködésében pedig az antik görög stílust követte.
Mivel az összejövetelek mindig nagy lakomákkal kezdődtek, fontos volt, hogy az ezeket követő beszélgetéseken a teli hasú vendégek kényelmesen el tudjanak helyezkedni, akár le is heveredhessenek, ahogyan azt egykor a római lakomák vendégei is tették. Ezért Récamier a székek mellett több heverőt is beállított a szalonjába.
A vendégek ezeken ugyanúgy egy félig ülő, félig fekvő pózban tudtak beszélgetni egymással, ahogyan egykor Rómában beszélgettek a hasonló összejövetelek résztvevői. A bútordarabokat pedig a szalon gazdája után rekamiéként kezdték emlegetni. Az egyik legismertebb képet Jacques-Louis David festette Juliette-ről, és ezen a szalon gazdája maga is egy heverőn látható.
A szalon egyre jelentősebb szerepet játszott az egyre viharosabbá váló közéletben, Mme Récamier pedig a Napóleonnal szembeni ellenállás egyik központi alakja lett. Emiatt azonban a császári rendőrség lecsapott rá, így végül el kellett mennie Párizsból. Egy ideig Châlons-en-Champagne-ban és Lyonban élt, majd Itáliába ment, ahonnan csak a császárság bukása után térhetett vissza Franciaországba. Ekkor azonban a pénzügyeit már nem tudta rendbe tenni, ezért 1840-ben kénytelen volt a barátnőjéhez költözni, Abbaye-aux-Bois-ba.
Bár visszavonult a világtól, sok-sok barátja hűséges maradt hozzá, és ott is rendszeresen látogatta. 1849-ben a kolerajárvány Abbaye-t is elérte, aminek Madame Récamier sajnálatos módon szintén az áldozatává vált. Hamvait később visszavitték Párizsba, így most a Montmartre temetőjében nyugszik. Nevét pedig örökké őrzik a bútorboltok jól ismert darabjai, a rekamiék.
| Cardigan város a Teifi folyó torkolatánál fekszik, Nyugat-Wales-ben. Színes és érdekes turistaközpont. |
Háborúban nem célszerű a pulóver
Ha kilépünk egy bútorboltból, könnyen egy ruházati üzlet előtt találhatjuk magunkat, ahol esetleg kardigánok is vannak. Ezek pedig ugyancsak egy régen élt személy nevét viselik. Mi több, egy olyan személyét, akinek a neve szintén egy tartományé is volt, ahogyan gróf Sandwiché is.
Az angol James Brudenellről van szó, Cardigan tartomány hetedik grófjáról, akit lord Cardiganként is szoktak emlegetni. Ő tábornok volt a krími háborúban, amely az Orosz Birodalom és az angol–török–olasz–francia szövetséges erők között zajlott 1853–1856 között. Sok gondja volt az egyenruhákkal, amelyek szerinte több szempontból sem feleltek meg a rendeltetésüknek. Teljesen fölöslegesnek találta például a kabát hátul lecsüngő, hosszított részét, a „farkát”, főleg miután az övébe egy egy alkalommal belekapott a tűz a kandalló mellett.
Ez is adta a számára az ötletet ahhoz, hogy a felülre fölvett holmiknak célszerűbb rövidebbeknek lenniük, hiszen így biztonságosabbak is. Emellett azt is nehezményezte, hogy ha hirtelen hidegebbre fordult az idő, akkor nem tudott gyorsan fölvenni egy meleg kötött ruhadarabot, mert ezt csak bonyolult módon, a fején áthúzva tehette meg.
Ezért arra gondolt, hogy az elején nyitható pulóverre lenne szükség. Hogy hol rendelt meg ilyeneket, arról nem maradtak fenn információk, de végül ennek a háborúnak az idején valóban megszülettek az elöl nyitott, kötött ruhadarabok: mellények és kabátkák, amelyek közül az utóbbiakat a feltalálója után azóta is kardigánnak hívják. (A mellényeket szvetternek is nevezik, az angol sweater = izzasztó szóból kiindulva, és ez a név egy időben a kardigánokra is ráragadt. Ma azonban már kezd kikopni a nyelvből.)
A kardigán pedig egészen biztosan jó szolgálatot tesz olyankor is, ha valaki netán a Nyugat-Wales-ben lévő Cardigan várost szeretné megnézni. Ez az ókorban született, hosszú ideig jelentős kereskedelmi csomópontként működő település ugyanis a tengerparton fekszik, ahol gyakran fúj a szél, így még az is előfordulhat, hogy egy kardigán nem is elég a sétálgatáshoz.
Lévai Júlia
Babilon Kiadó webáruház – Mi MiCSODA, LOGICO, Mágikus állatok iskolája, babakönyvek, ismeretterjesztők és regények gyerekeknek. Kiadói kedvezmények.