Szénsavas víz, szikvíz, szódavíz – mik ezek?

A szódavizet régóta ismerjük, amíg nem lehetett palackozott ásványvizet kapni, a presszók, vendéglők és az otthoni étkezések italkínálatához is hozzátartozott. De ma is sokan fogyasztanak szódát, amelyet a népnyelv buborékos vízként és szúrós vízként is emleget. Sokan szeretik magában, szörpöt hígítanak vele, a felnőttek pedig gyakran borból és szódából készítenek fröccsöt.

De mitől is szódavíz a szódavíz?

Nem a szódától. Vagyis nem a szódabikarbónától, ami a kristályos állagú és vízben oldódó nátrium-karbonát. A szódavízben azonban nem ez van, hanem szén-dioxid gáz, vagyis H₂CO₃.

A szén-dioxidot nagy nyomáson (4-6 bar) áramoltatják át a vízen, mert így a víz sokkal jobban telítődik a szénsavval, mint a légköri nyomáson.Miután így feldúsították a vizet, a szódát a palackokba is nagy nyomáson töltik, hogy azokból se szökjön ki a gáz. A speciális szifonfejekkel kialakított, zárt palackokban a nyomás ugyan kicsit lecsökken, de csak annyira, hogy ez még elegendő legyen a víz kispricceléséhez. (A palackban a szabad gáz és a víz aránya 15% : 85% lesz.)

A szódásüvegek már a szódavízgyártás kezdetén is megjelentek, de ezekhez akkor még nem voltak patronok, ezért minden kiürülése alkalmával vissza kellett vinni a szódáshoz újratöltésre. (Kép forrása)

Miután a szódavíz kikerült a poharakba, a buborékok fölfelé kezdenek szállni benne, vagyis a szén-dioxid egy része gázként kerül ki a levegőbe. (Ha valakinek túlságosan csípi a nyálkahártyáját a szódavíz, az meggyorsíthatja azzal a folyamatot, hogy a pohara alját kicsit odaütögeti az asztalhoz. Látni fogja, hogy ettől a buborékok sokkal nagyobb mennyiségben távoznak a vízből, és ami marad, az már kevésbé lesz a számára „szúrós”.)

A „szódavíz” tehát szigorúan véve téves elnevezés (a szakszerű név a „szén-dioxidos víz” lenne), de mivel a „szóda” nevet már mindenki megszokta, és eközben senki nem talált ki rá egy hasonlóan rövid, mégis pontos nevet, így most már ezen nem érdemes változtatni.

A szódát szikvíznek is nevezik, de ennek sincs valódi alapja. Az elnevezés abból ered, hogy a szódagyártás kezdetén sokan azt hitték: a víz amiatt pezseg, mert nátrium-karbonát van benne, más néven sziksó. Ami azt illeti, ezen az alapon akár „kukvíz” is lehetne, hiszen a szódabikarbónát kuksónak is hívják a népnyelvben.

Mindebből talán már kiderült, hogy a szódavíznek csak annyiban van köze az ásványvizekhez, amennyiben valamennyi szén-dioxidot azok is tartalmaznak. Az ásványvizeket azonban nem az ember állítja elő mesterségesen, hanem a föld mélyén keletkeznek, és sokféle elemet tartalmaznak, oldott ionos formában. Ilyen a lítium, a szulfid, a metakovasav, a nátrium, a magnézium, a kalcium, a bromid, a jodid, a fluorit, a radon és a szabad szén-dioxid (ez utóbbi mértéke általában 1000 mg/l.)

Ki készített elsőként szódavizet?

A Wikipedia leírása szerint elsőként egy sokoldalú angol kémikus, Joseph Priestley kísérletezett azzal a 18. század végén, hogy szén-dioxidot elegyítsen vízzel. Mint a róla szóló életrajzból szintén kiderül, az ötlet egy véletlenből született: egy sörfőzde mellett lakott, amely rengeteg gőzt bocsátott ki. Emellett azt is láthatta, hogy a sörben is folyamatosan keletkeznek levegőbuborékok, vagyis gázok vannak a folyadékban. Ekkor maga is vizsgálni kezdte, hogy milyen körülmények között hogyan viselkedik az a gáz, amelyet a sörfőzdében látott, és hamar felismerte, hogy ez rokona annak, amely bizonyos, természetben előforduló forrásvizeket pezsgésbe hoz.

Ezután megpróbálta előállítani maga is ezt a gázt, amelyet végül a mészkőből nyert ki kénsav segítségével. Majd ezt engedte be a vízbe, és ha nem is tökéletesen, de sikerült megoldania, hogy ott is maradjon. Az általa előállított szódát disznóhólyagokban tartotta, és így adta át árusításra a patikáknak. Terméke hamar népszerűvé vált, és különösen azok keresték, akiknek hosszabb utakra kellett menniük, és ezért hosszabb időre is kellett vizet tárolniuk. A szokványos víz hamar állott és rossz ízű lesz a nagyobb utakon, a szóda viszont megtartja a frissességét, ezért vitték inkább ezt az utazók.

Valószínűleg ezért terjed el a szódáról annak híre is, hogy a skorbut (C-vitamin hiány) és az egyéb betegségek megelőzésére is jó, de ez nyilvánvalóan téves elképzelés volt. Később egy skót orvos, John Nooth, akit zavart, hogy a disznóhólyag kellemetlen ízt kölcsönöz a víznek, a probléma megoldására kifejlesztett egy üvegberendezést, és azután ez a palackos forma terjedt el egyre több helyen.

Priestley maga nem használta ki a szénsavas vízben rejlő kereskedelmi lehetőségeket, de mások, mint például a svájci  J. J. Schweppe, hatalmas vagyonokat kerestek később belőle. Schweppe kidolgozott egy hatékony eljárást a szódavíz készítésére, és 1783-ban megalakította a „Schweppes & Co.” cégét. Fontos tényező volt még a szóda történetében Charles Plinth találmánya, a szódásszifon, 1813-ban. Ebből anélkül lehetett adagolni a szódavizet, hogy a palackban csökkent volna a nyomás.

A szódavíz fogyasztása a 19-dik század elejére vált szélesebb körben is elterjedtté Angliában.Magyarországon elsőként egy bencés szerzetes, természettudós és feltaláló, Jedlik Ányos (1800-1895) honosította meg.

Jedlik saját kísérletezései

Jedlik Ányos azért kezdett el a szódavízzel foglalkozni, mert a Győrbe szállított balatonfüredi ásványvizet szerette volna egy friss, mesterséges szénsavas vízzel helyettesíteni. (Részletesen itt olvashatsz erről.) Mivel nem ismerte az addigi szakmai eredményeket, a víz előállításához kénytelen volt elölről kezdeni a kísérletezéseket. Ezek során felépített egy általa apparatus acidularisnak nevezett berendezést (ez magyarul „savasító berendezés”), majd ennek segítségével 1828–29-ben már behatóan tudott foglalkozni azzal, hogy miként lehet ipari méretekben is mesterséges savanyúvizet előállítani.

Jedlik Ányos saját rajza az ún. savanyúvízi készülékéről. Az ő ezirányú kísérletei alapozták meg a magyar szikvízgyártást. (Kép forrása)

Hamarosan sikerült hatékony eljárást kidolgoznia, amit 1830-ban Bécsben közzé is tettek. Ezután az ő jóvoltából megkezdődhetetta szódavíz olcsó nagyüzemi előállítása Magyarországon, és ezzel együtt a hazavitelhez szükséges szódásszifonok forgalmazása is. Jedlik Ányos nyomán hazánkban gyorsan közkedvelt lett az akkor mesterséges ásványvíznek is nevezett szódavíz, majd a fővárosban mások is kisebb-nagyobb üzemeket hoztak létre a vállalkozó kedvű iparosok.

Nemsokára a legtöbb kerületben működött szódás, akitől a lakosok visszaváltható üvegekben vihették haza a frissítő vizet. 1927-ben pedig egy mérnök, Hechst Károly (1902–1959), aki egyúttal a Józsefvárosi Ipartestület népszerű elnöke is volt, nagyobb méretű szikvízgyárat alapított a VIII. kerületi Szerdahelyi utca 8. alatt. Ő egyébként ezzel egy régi családi hagyomány vitt tovább, hiszen édesanyja, Schubert Terézia és családja már évtizedek óta gyártott szikvizet kisebb üzemekben. A szikvízgyár működése pedig jó időre jelentősen növelte a szódavíz iránti keresletet, amelyet azután csak a palackozott ásványvizek megjelenése tudott visszanyomni.

Hogyan készíthetünk otthon is szódát?

A 20-dik század második felében kezdték el gyártani a fémből készült, patronnal működő palackokat (szifonokat), amelyekkel már otthon is lehetett szódát készíteni. Ezekben a szén-dioxidot és a nyomást egy kicsiny, ám annál ellenállóbb anyagú patron biztosította. A patrongyártás során ebbe nyomták bele a sűrített, tehát nagy nyomású gázt, majd egy viszonylag vékony membránnal lezárták a patront, amelyet a szódakészítéskor egy becsavarható hüvelybe kell beletenni. A hüvely egy tüske hegyű szelephez kapcsolódik. Amikor valaki szódát akar készíteni, akkor először megtölti vízzel a palackot, majd rácsavarja a fejét, amelyből középen egy műanyag cső fut le majdnem a palack aljáig.

Ezután becsavarja a szifonos hüvelyt a megfelelő helyre, ahol a csavarás végén a tüske átlyukasztja a membránt. Ekkor a patronból nagy sistergéssel kiáramlik a szén-dioxid gáz, amelyet a szelep egyenesen belevezet a vízbe. Mivel a kiáramlás során a gáz hevesen tágul, erősen lehűti a környezetét, és magát a patront is, amely ettől deres lesz, és ha valaki nem vigyáz, még oda is fagyaszthatja az ujjait. Ezután kis ideig várni kell, amíg létrejön a víz és a gáz közti megfelelő arány, és csak azután érdemes kinyomni a palackból a kész szódát, amely így már kellőképpen üdítő, frissítő lesz.

Mára már eltűntek az egykor jól ismert szódaárusok, és velük együtt a szódát egykor házhoz szállító lovaskocsik is. Ettől függetlenül 2013-ban a szikvíz is bekerült a hungarikumok közé. Szikvizet ma is lehet néhány helyen kapni visszaváltható palackban, és az igényes vendéglátó helyeken ma is adnak szódát, ha azt szeretne inni a vendég.

Lévai Júlia