Hogyan kezdődött a tisztálkodás?
A testi tisztaság igényéhez nem kellett különösebben fejlett társadalom, hiszen minden emlős tisztálkodik, és ennek ösztöne az emberben is ott van. A víz jelenléte természetessé teszi, hogy a bőrünk hűsítésére és letisztítására, emellett a ruháink megtisztítására is felhasználjuk. Csakhogy nem mindenütt volt kellő mennyiségben víz, vagy ha volt is, önmagában nem mindig volt elegendő az erősebb piszkok eltávolításához.
| Nem mondhatni, hogy a legkönnyebb munkák közé tartozott volna a szappanfőzés. |
Ezért a víz mellett a kezdetektől használtak egyéb anyagokat is, így például agyagot, homokot, hamut vagy horzsakövet. És bár az ókori görögöknél például különösen magas szintű volt a testkultúra, szappanról vagy szappanszerű anyagokról még ennek a kornak az irodalmában vagy a régészeti leletei közt sincsen nyoma.
Azt azonban már lehet tudni, hogy a homok, a hamu és a horzsakő mellett olajat is használtak a tisztálkodáshoz, amely a keleti kultúrákban még nagyobb jelentőséggel került bele a készletbe. A rómaiak is hasonlóképp tisztálkodtak, de náluk már különféle kaparó eszközök is voltak arra, hogy a művelet végén megszabadítsák a bőrüket az esetleg odaragadt, olajos homokmaradványoktól.
Ám még ekkor is hátra volt a ruhák megtisztításának feladata. Ehhez értelemszerűen kevésbé használhatták fel a homokot és az olajat, hiszen a bőr kivételével ezektől a textilek csak még szennyezettebbek lesznek. Az erősebb foltokat pedig a víz önmagában nem tudja eltüntetni. Ekkorra viszont már elég sok anyag hatásával tisztában voltak. Így hamar rájöttek, hogy a lúgos kémhatás az, amellyel a legnagyobb sikert elérhetik. Ezután már csak arra kellett rájönniük, hogy miként jutnak hozzá a legegyszerűbben lúgos kémhatású folyadékhoz.
Miért volt büdös a mosás?!
Valószínűleg egy állat – mondjuk az ember körül mindig ott lábatlankodó macska – könnyítette meg annak felfedezését, hogy hiszen a vizelet az egyik leghatékonyabb folteltávolító. Kinn felejthettek egy vacsoránál összezsírozódott tógát, amelyre éjjel rápisilhetett egy macska, és lám, reggelre a foltnak alig volt nyoma. Innen már csak egy lépés volt azt is kipróbálni, hogy mi történik, ha maga az ember lát neki a tóga hasonló folttalanításához. A folyamat persze nem volt ennyire egyszerű, mert a kísérletezgetések során kiderült, hogy a friss vizelet kevésbé jó, mint az, amely már állt egy kicsit a napon. De a lényeg, hogy rájöttek: az ember a legkönnyebben a saját testéből juthat hozzá a leghatékonyabb lúgos kémhatású folyadékhoz. Ettől kezdve Róma útkereszteződéseiben hatalmas edényeket állítottak fel, és aki arra járt, annak abba kellett belepisilnie.
| Bár sütinek néznek ki, nem azok: mézzel, virágporral és dióval színesített szappanocskák. |
A korabeli rajzok szerint a nők úgy mosták ki ezekben a megerjedt vizeletbe áztatott ruhákat, ahogyan később a szőlőt taposták a kádakban. A vizelet erjedése közben ammónia, vagyis színtelen, szúrós szagú, a levegőnél kisebb sűrűségű gáz keletkezett, amely a lúgos kémhatása folytán sikeresen eltüntette a zsírfoltokat. El lehet képzelni, mekkora megpróbáltatást jelentett, hogy a foltosabb ruhákat csak ebben a borzalmas szagban lehetett kimosni. Nem csoda, hogy a római nők, akikre a férfiak rendszeresen rákényszerítették ezt a munkát, egyre nagyobb nyomást gyakoroltak az utazó kereskedőkre, hogy próbáljanak valami másféle tisztítószert beszerezni.
A kor legnagyobb történésze, Plinius az egyik művében (Historia naturae) ír is arról, hogy a rómaiak végül a galloktól (a mai franciák őseitől) hoztak be egy furcsa anyagot, amelynek semmi köze nem volt a bűzös, erjedt vizelethez. Ráadásul ezeket hajszínezésre is felhasználhatták. A galloktól importált anyag pedig egy kecskezsírból és hamuból készített kenőcsféleség volt, amelynek már szilárdabb formája is létezett. Gyakorlatilag ez volt a szappan első megjelenési formája.
A római nők hamar észrevették, hogy ha a hajukat is ezzel mossák meg, akkor az különlegesen szép vörös színt kap tőle. Nem csoda, hogy a következőken a gall szappan a kereskedők egyik legnagyobb tételben behozott árucikkévé vált, a frizura divatot pedig eluralta a vörös színű hajkompozíció.
A lávaömléstől elpusztult Pompeji romjai között, az ásatások során olyan mosókonyhát is feltártak, amelynek edényeiben, tégelyeiben szappanmaradékok voltak. A galloknak azonban hamar erős riválisaik léptek színre, az arab, perzsa és indiai szappankészítők személyében.
A 9-dik századi arab alkimisták (a kémikusok elődei) ugyan eredendően az arany előállításának lehetőségeit keresték, ám menet közben egyre gyakrabban fedeztek föl, mintegy mellékesen, valamilyen szappanfélét. És mivel ezeket a kereskedők rendre elhozták Európába, a 10-dik századra ott is megindult a szappangyártás.
A szappant főzni kell
A szappant a legegyszerűbb módon úgy lehet előállítani, hogy összegyűjtik a zsíros és faggyús állati anyagokat (például a disznóvágás maradékait), majd NaOH-val (nátrium-hidroxid, lúgkő) együtt főzik. A főzés során egyfelől glicerin, másfelől a karbonsavak nátriumsója keletkezik – ez az elegy az ún. szappanenyv. Amikor a glicerin és a só még összekevert, enyves állapotú, az oldathoz konyhasót adagolnak, amelynek hatására a szappan kiválik az oldatból. A víz és a glicerin leülepedik a főzőedény fenekén: ez a fenéklúg. Ha a keverék tetején kivált színszappant még egy meghatározott ideig együtt főzik a fenéklúggal, az esetleg még megmaradt habos részek is leválnak, és így minden szempontból tiszta szappan keletkezik, amelyet azután formába öntenek. A formába megszilárdult szappannal azután még további műveletekkel lehet megformálni vagy beszínezni – ettől kezdve a variációk tömege állítható elő a szappanból.
| És ez van a folyamat mögött. |
Amíg nem ismerték a lúgkövet, hamuzsírt és szódát használtak a szappanfőzéshez lúgként. Mindkettő készen található a természetben. A mezopotámiai szappanokhoz hamuzsírt használtak, amelyet az elégett fa hamujából nyertek ki fáradságos munkával. De úgy is hozzájuthattak lúgos oldathoz, ha a hamura vizet öntöttek, majd néhány nap múlva leszűrték, és hosszas forralással töményebbé tették.
A szóda a szikes talajokon keletkezik, nagyobb mennyiségben például kiszáradt tengerpartokon „virágzik ki”. A tengerparton élők, főként az egyiptomiak ezért ezt használták a leggyakrabban.
Még a múlt század elején is előfordult, hogy a háziasszonyok szódát vagy hamut használtak a háziszappan készítéséhez, ami a rendszeres feladataik közé tartozott. Igaz, nemcsak női és otthoni munka volt a szappanfőzés, hiszen a középkor óta a városokban szappant gyártó, férfi mesteremberek dolgoztak, majd a céhekben és a kisüzemekben is férfiak sokasága főzte a szappant.
Nálunk például Sopronban már 1379-től folyamatosan működött egy szappanos, Debrecenben pedig a 15-dik századtól jelentős céhek működtek. Mivel a szappangyártás a török időkben kezdett fellendülni, a magyar szappanok legtöbbjét levendula- és rózsaolajjal illatosították, hogy jó áron tudják eladni a törököknek.
Az egyik, leghíresebb szappanfőző mester azonban a huszadik században élt, és József Attila dalszerű verséből ismerjük:
„Nemzett József Áron,
szappanfőző, aki már
a Nagy Óceánon
szagos füveket kaszál.”
(Nemzett József Áron c. vers, 1928.)
Azóta a szappanok ezerféle formájával találkozhatunk. Sajnos a kényelem időnként kiszorítja a szappant, és folyékony kézmosókat, tusolókat állít a helyébe, ami nem mindig szerencsés megoldás. A szappan sokkal egészségesebb, mert a habja éppen annyi fölösleget távolít el a bőrünkről, mint amennyit szükséges. Leviszi az elhalt sejteket, viszont nem károsítja a természetes savköpenyt, amelyet némelyik, túl sok fertőtlenítőt tartalmazó folyékony szappan könnyen megkárosíthat. Úgyhogy nemcsak szabad, hanem jobb is szappannal szappanozni!
Lévai Júlia
Babilon Kiadó webáruház – Mi MiCSODA, LOGICO, Mágikus állatok iskolája, babakönyvek, ismeretterjesztők és regények gyerekeknek. Kiadói kedvezmények.