5. Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaság (1921.08.14-08.21.)
1919-ben egy időre a déli határainkon fekvő, többnemzetiségű baranyai térség került reflektorfénybe, ennek birtoklása okozott súlyos konfliktusokat.
Ezek egyik kiindulópontja az a katonai egyezmény volt, amelyet 1918. november 13-dikán írtak alá Belgrádban, a háborút lezáró fegyverszünetről. A tárgyaláson a győztes antanthatalmak részéről Henrys francia tábornok, a szerb Živojin Mišić főparancsnok és a magyar Linder Béla hadügyminiszter volt jelen, akik azonban semmiféle területi kérdésről nem döntöttek.
Csakhogy a szerbek nem szerettek volna lemondani Baranyáról, és főként annak szénmedencéjéről, ezért az egyezmény ellenére a térségbe még azon a napon megérkezett néhány szerb csapattest. Emellett a november 25-dikén az Újvidéken ülésező és a szláv lakosságot képviselő Nagy Nemzetgyűlés úgy döntött, hogy Baranya, Bácska és Bánát területe ettől az időtől kezdve nem tartozik Magyarországhoz.
| A pécsiek helyi újságja rendkívüli kiadásban adta hírül az új köztársaság megalakulását és célkitűzéseit. Egyúttal azt a „Fegyverbe!” felszólítást emelte ki a programpontjaik közül, amely pedig azután a legkevésbé sem határozta meg a működésüket. Így ezzel csak azt bizonyították, hogy a szenzációhajhászás mindig erős kísértést jelentett, a sajtóban, és hogy ez a lap nem állt ellen a csábításnak. (Kép forrása) |
Ennek jegyében december 4-dikén Baranya megye élére új főispánokat neveztek ki, és 1919 januárjától a teljes baranyai közigazgatást a szerb Nemzeti Igazgatóság felügyelete alá rendelték. Ez azt jelentette, hogy ettől kezdve az ott élőknek például mindenféle beadványt, amelyet addig a magyar állam különféle szerveinek címeztek meg, ezután a szerbiai központba kellett elküldeniük.
Mindez természetesen fokozta a feszültséget az ott élők köreiben, és 1919 márciusában (amikor a Magyar Tanácsköztársaság is létrejött), az egymással ellentétes törekvések egyformán fölerősödtek. Az egyik oldalon azt szerették volna elérni, hogy Baranya legitim módon is a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz tartozzon, a másikon viszont azt, hogy az itt élő magyarok és szerbek (mellettük még szerbek, sokácok, bunyevácok és horvátok), akik nagyjából egyenlő arányban voltak jelen, mindkét államtól függetlenedjenek, és önálló köztársaságot hozzanak létre. A hosszú és bonyolult felállásokkal terhelt diplomáciai folyamat során egyebek közt bányászsztrájkok is lezajlottak, amelyek viszont némi óvatosságra késztették az elcsatolás pártolóit.
A szerb vezérkari főnök-helyettes, Daniel Kalafatović például ennek kapcsán azt nyilatkozta, hogy baranyai vasutassztrájk bebizonyította: hiba lenne igényt tartani a baranyai területekre, mert a lakosságot csak erőszakos eszközökkel lehetne megtörni, és ez nem volna szerencsés. Ezért azt javasolta a kormánynak, hogy csak a szerb többségű dél-baranyai falvakat annektálják. Eközben azonban már megkezdődtek a szerb delegáció tárgyalásai párizsi békekonferencia legfőbb döntéshozó szervével, a Nagyhatalmak Tanácsával, amely a győztes antanthatalmak, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán és az Amerikai Egyesült Államok képviselőiből állt. Akikkel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy ugyancsak eltérő álláspontot képviseltek a területi változtatásokkal kapcsolatban. (Erről részletesen Ormos Mária: Padovától Trianonig című könyvében olvashatsz. Kossuth Kiadó, 1984.)
A tárgyalások végén, 1919. augusztus 25-dikén a Tanács döntésének értelmében Baranya vármegye területének csak egy kisebb részét lehetett elcsatolni Magyarországtól.
A szerb kormány azonban ebbe nem nyugodott bele, és kampányokkal igyekezett meggyőzni az elcsatolás pozitív hatásairól, elsősorban a baloldali pártállású munkásokat, akiket Magyarországon valóban erősen veszélyeztetett a Horthy-vezérelte fehérterror. Mivel azonban azok nem a hazájukkal, hanem a Horthy-rendszerrel álltak szemben, Baranya elcsatolása sértette a hazafias érzelmeiket, így nem álltak oda a terv mellé.
A béketárgyalásokon végül ez ügyben érvényesült a méltányosság, és 1920. június 4-én, a trianoni békeszerződés aláírásakor Baranya vármegye majdnem teljes területe ismét Magyarországhoz került, amivel keresztülhúzták a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területszerzési igényeit.
Miért nem jelenthetett mégsem nyugvópontot a méltányos döntés?
Mivel a térséget ugyanekkor a Horthy-féle fehérterror változatlanul fenyegette, a magyar szocialisták június 11-dikén az antant védelmét kérték Horthy csapatai ellen. Három nappal később pedig a pécsi Széchenyi téren húszezres tömeg előtt tiltakozott a magyar horthysta hadsereg várható bevonulása ellen.
Az 1920. augusztus 29-30-án lezajlott törvényhatósági választások során Pécsett az egykori miniszter, Linder Béla lett a polgármester, aki úgy gondolta, a szélsőjobboldallal való szembenállás közös szálat jelenthet a szerbekkel, ezért folyamatosan tárgyalt a délszláv állammal a helyzet konszolidálása érdekében. Csakhogy eközben a dolgokat mindkét országban továbbbonyolították a jobb- és baloldali erők összeütközései, így egyre erősebben körvonalazódott annak igénye, hogy az érintett terület egyik országhoz se tartozzon, hanem hozzanak ott létre egy önálló államot. 1920-ra több tervezet is elkészült erről, amelyek aktualitását erősen indokolta, hogy lassan már mindenhonnan kivonultak a megszálló román és cseh hadosztályok, egyedül Magyarország déli részén voltak jelen még mindig szerb csapatok.
| A Baranyai Szerb-Magyar Köztársaság egykori elnökét, a pécsi születésű Dobrovits Pétert (szerbül: Petar Dobrović; 1890-1942.) a jugoszláv művészettörténet a két világháború közötti időszak egyik legmeghatározóbb festőjeként tartja számon. Képein az impresszionizmus, de olykor a kubizmus jellemző vonásait is felismerhetjük. Egy ideig Párizsban és Hollandiában is tanult. Az itt látható festmény 1936-ban készült, és egy horvátországi falu, Mlini kikötőjét ábrázolja. Elsősorban azt érzékelteti: hogyan hat a szél az ottani égboltra, a fákra és a csónakokat ringató vízre. (Kép forrása) |
A megszállt terület egyébként Somogy megye délkeleti szögletétől a Mecseken keresztül egészen Szegedig húzódott, és mivel az itteni hatóságok menedéket nyújtottak az ország többi részén tomboló, szélsőjobboldali terrorcselekmények elől menekülő kommunistáknak, a térséget egyfajta „vörös rezervátumként” tartották számon. Aminek pedig az volt a jelentősége, hogy fölerősítette a horthysta csapatokkal való szembenállást.
Mindez pedig azt a sajátos helyzetet hozta létre, hogy a szerbek jelenléte védte meg Baranyát a gyenge katonai erővel rendelkező, horthysta megszállástól. Ráadásul a baranyai és észak-bácska-i szerbek, sokácok, bunyevácok és horvátok tömegei egyáltalán nem akarták elfogadni a Szerb-Horvát-Szlovén Állam kivonulását a területről. Így nem volt könnyű megoldani, hogy a magyarok egyszerre szorgalmazzák a szerbek kivonulását, viszont kérjék meg őket a magyar jobboldallal szembeni védelemre. Ennek problémáját vágta el azután, mintegy gordiuszi csomóként a trianoni döntés, amelynek folyományaként a szerbeknek mindenképp ki kellett vonulniuk Baranyából, teret adva ezzel a horthysta csapatok bevonulásának.
Lindernek és szövetségeseinek ekkor egyedül annyi előnyt hozott a szerbekkel kiépített tárgyalásos viszony, hogy ő, és városa mindenkinél hamarabb értesült a kivonulások megkezdéséről. Ezért a pécsieknek még módjuk nyílt arra, hogy hangot adjanak az ellenállásuknak.
Ennek érdekében 1921. augusztus14-dikén összehívták a megszállt területek szakszervezeteinek kongresszusát, amelyen a gazdasági élet gondjainak megbeszélése mellett a visszacsatolás volt a legfontosabb kérdés. A kongresszuson a szocialisták egyik képviselője, Schmira Károly volt az egyik felszólaló, aki közvetlenül a gyűlés megnyitása után határozati javaslatot terjesztett elő. Ebben egyfelől tiltakozott a szerbek teljes kivonulása (és ezzel a katonai védelmet nyújtó szerepük megszűnése) ellen, másfelől annak igényét fogalmazta meg, hogy addig kell dolgozniuk, „amíg Magyarországon a mai Horthy-rezsimet egy, az októberi forradalom vívmányainak megfelelő, minden üldözéstől és terrorisztikus tendenciáktól mentes demokratikus rezsim nem váltja fel”.
A kongresszus elfogadta a határozatot, majd megbízta az újonnan megválasztott szakszervezeti bizottságot, hogy kövessen el mindent a kiürítés elkerülésének érdekében. A további ügyrend tisztázása után viszont megszakították az ülést, hogy a küldöttek részt vehessenek a Széchenyi térre szervezett tömeggyűlésen. (Forrás)
Ez volt ugyanis a másik lehetőség, amelyen a pécsi lakosok kifejezhették a véleményüket a helyzetről, és tiltakozhattak a fehérterror ellen. (A szakszervezetiek a város lakosságát már napokkal azelőtt mozgósították, a sajtón keresztül.)
Ezen a kb. 15-20 000 fős rendezvényen lépett fel Dobrovits Péter festőművész is, aki eddig is sokat tett az autonóm formáció megszervezéséért, ekkor pedig ki is kiáltotta a Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaságot.
Ennek Dobrovits lett az elnöke, és természetesen azt is megszervezték, hogy az államnak legyen felfegyverzett karhatalma, a rend védelmére. Ami azonban semmiképp sem tekinthető ütőképes hadseregnek. Eközben Linder és Dobrovits egyaránt intenzíven folytatták a tárgyalásokat Belgrádban, annak érdekében, hogy egy esetleges Horthy-féle bevonulással szemben a szerbek fegyveres erővel segítsék őket, magyarán, hogy ha megszállókként ki is vonulnak, de szövetségesekként mégis tartsanak benn fegyveres egységeket. Mivel azonban a szerbeknek ehhez semmiféle érdekük nem fűződött (pláne, hogy a bányászok ellenállása miatt még csak a szénmedence megszerzésében sem bízhattak), nem vállalták ezt a szövetséget. Megkezdték a kivonulásukat, amelyhez még ráadásul kb. 20 000 munkás, baloldali és kommunista menekült is csatlakozott, akik tehát ekkor a délszláv területekre emigráltak. (Az emigránsok egy része később visszatért Magyarországra.)
Ezután pedig valóban az történt, amitől féltek: Horthy Nemzeti Hadseregnek nevezett katonasága késlekedés nélkül bevonult a Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaság területére, és augusztus 21-dikén megsemmisítette annak államát.
Az a formáció tehát, amely az ott élő magyarok és szerbek megegyezésével próbált autonóm köztársaságot létrehozni, csak hét napig maradhatott fenn. Így az a nemes célkitűzésük, amellyel minden üldözéstől és terrorisztikus tendenciáktól mentes demokráciát ígértek, csak utópia maradhatott.
Lévai Júlia
(Sorozatunkat a Lajtabánság Köztársaság történetével zárjuk majd le a negyedik részben.)
Babilon Kiadó webáruház – Mi MiCSODA, LOGICO, Mágikus állatok iskolája, babakönyvek, ismeretterjesztők és regények gyerekeknek. Kiadói kedvezmények.