Mind a Bánáti Köztársaság, mind a Hiénc Köztársaság 1918 végén jött létre, az akkori határviták szorításában, és egyformán rövidéletűnek bizonyult. Ezután, 1919 első felében ismét megszületett két olyan állam – a Vendvidéki Köztársaság és a Szlovák Tanácsköztársaság –, amely szintén egy-egy kisebb népcsoport különállását kívánta biztosítani.
Ám mint hamar kiderült: ezeknek is igen gyorsan fel kellett bomlaniuk. Az egyiknek azért, mert eleve megalapozatlan elképzelésekre épült, a másik viszont a fegyverszünet körüli alkuk egyikét segítette azzal, hogy lemondott a területi önállósodásról.
3. Vendvidéki – ismertebb nevével Muravidéki – Köztársaság (1919. május vége)
A földrajzi helyzete alapján inkább Muravidékként ismert, ma Szlovéniához tartozó terület (szlovénül Prekmurje) Szlovénia észak-keleti részén, a magyar és horvát határ mentén fekvő dombvidék. Természetes határait a Mura és a Dráva folyók alkotják. Nevét gyakran összekeverik a horvátországi Muraközzel, amelyben azonban eltérőek voltak a kisebbségi csoportok arányai. A Muravidéken az arányok jóval kiegyensúlyozottabbak voltak: itt nagyjából egyenlő létszámban voltak jelen magyarok, különféle eredetű németek és szlávok.
|
Bár ma már inkább ismeretlenül hangzik a „vend” népnép, 1939-ben természetesnek számított, hogy a muravidéki kisebbségek számára vend-szlovén nyelvű tankönyvek is készültek. (Kép forrása) |
Ez utóbbiak mai tudományos neve: elbai szlávok, a szóbanforgó időszakban azonban gyakran használták rájuk a vend kifejezést is, sőt, a térséget is gyakran emlegették Vendvidék néven. A szó a mai Észak-Lengyelország területén élt, egykori vened vagy venet nép nevéből származik, amely az ókorban valószínűleg szoros kapcsolatban állhatott a németek germán őseivel. A német nyelvben a "wendisch" melléknév azt jelentette, hogy „szláv”, és ez rövidült le később, névszóként „vend”-re.
A huszadik században pedig ezt a nevet már a vendek helyébe települő szlávokra és néhány balti népre használták. (Részletes történetét itt olvashatod.). A „vend” név pedig úgy került bele az állam nevébe, hogy egy szlovén származású tanító, kántor, majd politikusi szerepet is vállaló, s egyúttal csempészéssel is foglalkozó kalandor, Tkálecz Vilmos fontosabbnak tartotta ennek kiemelését a megszokott tájegységi névnél. (Tkálecz kilétéről itt tudsz pontosan informálódni.)
A Muravidék helyzetét ebben az iőszakban az jellemezte, hogy miközben a terület helyi önkormányzatai már 1918 őszétől szinte önállóan igazgatták az itteni településeket, 1919 tavaszától a Tanácsköztársaság kormánya is igyekezett kiterjeszteni rá a befolyását. Maga Tkálecz ekkor a kormány népbiztosaként vett részt a közéletben, de mivel a csempész tevékenységét ez alatt sem hagyta abba, hamar szembekerült a megbízóival, vagyis a Tanácsköztársaság kormányával. Különösen, amikor kiderült, hogy Tkálecz olyan hiánycikknek számító gabonákat is kivitt illegálisan az országból, ráadásul a direktórium teherautóit is felhasználva, amelyet a kommunista vezetés a hadsereg ellátására akart fordítani.
Ezek a konfliktusok csak erősítették az ottani lakosok ellenszenvét, egyszerre a Tanácsköztársaság és az új államot tervező kalandor iránt. Mindezek okán Tkálecz semmiképp sem tudott komolyabb létszámú támogatót szerezni a tervéhez, ami eleve kudarcra ítélte azt. Néhány települést azonban még így is meg tudott nyerni a barátai segítségével, és így 1919. május 28-dikán, a Dobray Szálló erkélyéről Tkálecz kikiáltotta a Vendvidéki Köztársaságot. A nagy eseményről pedig azonnal értesítette az illetékes osztrák és magyar állami szerveket, ahol azonban a hírt nemcsak meghökkenéssel fogadták, de még gúnyolódtak is az akción.
Az új állam feje azonban ettől függetlenül intenzíven dolgozott a maga épp hogy ezer fős katonai egységének segítségével a köztársaság megszilárdításán és nemzetközi elismertetésén, aminek érdekében Ausztriától és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságtól is segítséget kért. Az osztrákok elismerték az új köztársaságot, és még egy kevés fegyverrel is támogatták, a szerbeknek azonban ez egyáltalán nem állt érdekükben: ők ugyanis szintén szerették volna a magukénak tudni a Vendvidéket.
Ezért amikor a Magyar Vörös Hadsereg nagy erőkkel bevonult az állam területére, Tkálecz nem tudott akkora katonai erőt megszervezni, amellyel megvédhette volna az országát és magát. Így aztán a Vörös Hadsereg néhány nap alatt elfoglalta a területet. Ez pedig azzal járt, hogy az új állam megszűnt létezni. És mivel néhány, a vidékért felelős direktóriumi tag is úgy értékelte: az önjelölt államfőt csak a saját haszna érdekelte, és kizárólag azért találta ki magának ezt a látványos politikusi státuszt, hogy ezzel is az összeharácsolt pénzét óvja meg, ezért Tkáleczet senki nem tartóztatta. Az összeomlás után a családjával, valamint a Köztársaság többi vezetőjével együtt Ausztriába menekült, és ezzel ennek a rövid életű köztársaságnak is végképp lezárult a története.
4. Szlovák Tanácsköztársaság (1919. június 16-tól július 7-ig.)
Ennek az új államnak a sorsába nemcsak a fegyveres harcok, de a győztes államok némelyikének politikai machinációi is beleszóltak.
A helyzet egyik meghatározó tényezője az volt, hogy az addigi fegyverszüneti szerződések nem tisztázták pontosan: hol húzódnak azok az ún. demarkációs (= határt kijelölő) vonalak, amelyek meghatározták, hogy meddig hatolhatnak be Magyarország területére a környező államok hadseregei, amikor az országuk számára megítélt részeket szeretnék birtokba venni. (Ráadásul ekkor még ezek a döntések is meglehetősen képlékenyek voltak.)
A másik, fontos tényező az volt, hogy a márciusban hatalomra került Tanácsköztársaság áprilisra kifejezetten erős hadsereget tudott felállítani: ez volt a magyar Vörös Hadsereg. Amelynek pedig máris akadt dolga, két szomszédjával is: északon a csehszlovák, délen pedig a román haderők nyomultak be az országba, miközben sorozatosan megszegték a fegyverszünetekben kijelölt határokat. A küzdelem első felében, az északi hadjárat során a Stromfeld Aurél vezette csapatok a Felvidéken többek között Érsekújvárt és Kassát is visszafoglalták.
Ugyanakkor délen a román királyi csapatok annak ellenére megszállták a Tiszántúlt, hogy a november 13-i katonai egyezmény értelmében a demarkációs vonalat a Maros folyó vonalán húzták meg. Mindeközben a csehszlovák csapatok sem hagyták abba a behatolást: ők a Duna vonalán rohantak le jelentős területeket. A Magyarországi Tanácsköztársaság szövetségi területét képező Ruszka-Krajnát a cseh és a román hadsereg egyszerre uralta.
A Tanácsköztársaság külügyi és hadügyi népbiztosa, Kun Béla többször is emlékeztette a békekonferenciát arra, hogy mindkét ország csapatai rendszeresen megsértik a fegyverszüneti egyezményt. A figyelmeztetésének azonban nemhogy nem volt foganatja, de később, hamis módon, még őt vádolták meg az egyezség megsértésével. Június 7-dikén pedig a konferencia résztvevői az ún. Clemenceau-jegyzékben (ejtsd: klemanszó) szólították fel a Tanácsköztársaság kormányát, hogy azonnal szüntesse meg a hadműveleteit. (A jegyzéket a francia miniszterelnök, Georges Clemenceau fogalmazta meg, ezért viselte az ő nevét. Tartalmát részletesen itt láthatod.)
Clemenceau ezután, június 13-án még egy táviratot is küldött, amelyben azt ígérte: ha a magyar Vörös Hadsereg feladja Szlovákiát, akkor az antant hatalmak segítségével kivonják a Tiszántúlról a megszálló román haderőket. (Mint azonban később kiderült: a párizsi tanácskozóknak ezt a legkevésbé sem állt szándékukban betartani. Így a Hadsereg hiába vonul majd vissza a Felvidék teljes területéről, június 24-dikén: a román hadsereg ott marad a megszállt Tiszántúlon.)
Június elején, a jegyzék megérkeztekor a Felvidéken még tartott az északi hadjárat. Ennek során a Vörös Hadsereg egyik hadseregcsoportja – a 16. felvidéki század, amelynek többsége szlovák nemzetiségű katonákból állt –, elfoglalta Kassát, Eperjest és Bártfát. Mindez Eperjesen arra késztette az ottani baloldali erőket, köztük elsősorban a kommunistákat, hogy maguk is hozzanak létre egy önálló szlovák államot, éspedig ugyanolyan tanácsköztársasági államformával, mint amilyen a magyaroké. (A nemzetiségi arányok itt egy 1910-es felmérés szerint a következők voltak: a 14 835 lakosú városban 7976 magyar (53,76%) 6494 szlovák, 1404 német, 170 oláh és 47 ruszin élt.)
A magyar kormány egyértelműen támogatta a kezdeményezőket. Így történt, hogy néhány, a magyar fővárosból érkező baloldali, valamint több helyi, függetlenségpárti politikus közreműködésével megszületett egy alapító nyilatkozat, amelynek jegyében azután Eperjesen, 1919. június 16-dikán kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Székhelye végül Kassa lett, s a kormányában vegyesen vettek részt magyarok és szlovákok (az ő névsorukat lásd itt). Az országot a Forradalmi Végrehajtó Bizottság vezette, egy cseh kommunista újságíró, Antonín Janoušek elnöklésével.
Megalakulásuk napján Párizsból az új állam kormányának is elküldték a Clemenceau-jegyzéket. Ettől kezdve egyértelművé vált: a békekonferencia résztvevői mind a budapesti, mind a felvidéki szlovák kormányra ellenségesen tekintenek. Láthatóan tartottak attól, hogy ha két kommunista vezetésű állam is van a térségben, akkor az általában is erősíteni fogja a baloldaliság, s főként a kommunizmus térhódítását. Ezért is döntötték el, hogy minden módon akadályozni fogják ezen államok működését, de legalább az újonnan megalakult formációt minél előbb szétzilálják.
A szlovák tanácsállam pedig még csak ekkor kezdett hozzá a helyi lakosság megnyeréséhez, amihez hosszabb időre lett volna szüksége. Ugyanekkor kellett dönteniük arról is, a budapesti kormánnyal együtt, hogy elfogadják-e Clemenceau ajánlatát, amelyben legalább annyi bizonytalanságot tartalmazott, mint ésszerű ígéretet. Végül úgy döntöttek, hogy bízva Clemenceau ígéretében, elfogadják a javaslatot, és a magyar haderőt ki is vonták Eperjesről. Ennek hatására pedig a Csehszlovák állam hadserege haladéktalanul bevonult a népköztársaság területére, és visszafoglalta azt, a maga számára. Ez azt jelentette, hogy a Szlovák Tanácsköztársaság alig három hét fennállást követően, július 7-dikén megszűnt.
Utótörténetéhez még hozzátartozik, hogy Kun Béla július 11-én táviratban sérelmezte a román királyi csapatok viselkedését. Ezek ugyanis a június 24-i magyar visszavonulás ellenére sem tettek semmiféle csapatmozdulatot, a kiürítés céljával, sőt, ezután még több ponton – például Tiszalucnál is – erőteljes támadásokat indítottak, amelyeket a Vörös hadsereg egységei csak véres harcok árán, nagy emberveszteséggel tudtak visszaverni. A békekonferencia azonban erre válaszként azt közölte egy táviratban Kun Bélával, hogy „nem tárgyalhat, amíg nem tartja be a fegyverszüneti feltételeket”.
Miután azonban nem a külügyi biztos, illetve a magyar kormány volt az, amelyik megszegte a feltételeket, hanem a romániai hadvezetés, a további viták csak értelmetleneknek lehettek, és csak azt bizonyították, hogy sem Clemenceau, sem a tárgyaló bizottság többi tagja nem tekinti fontosnak a magyar ill. szlovák érdekeket. Ami pedig később egyértelműen meg is mutatkozott, részben a Szövetségesek Tanácsa július 17-diki döntésében, amellyel jóváhagyták a szerb, francia és román sereg összehangolt támadását a Magyar Tanácsköztársaság ellen, majd pedig a trianoni békeszerződés összes passzusában.
Lévai Júlia
(Folytatása következik)
Babilon Kiadó webáruház – Mi MiCSODA, LOGICO, Mágikus állatok iskolája, babakönyvek, ismeretterjesztők és regények gyerekeknek. Kiadói kedvezmények.