Mi az a „rév”?
A rév egy folyón vagy tavon kiépített, védett kikötő. A szó a „part, rakodópart” jelentésű, olasz riva szóból ered, amelyben az idők során elmaradt az utolsó betű, és a zártabb, de hosszan ejtett Í-ből nyitottabb É lett. A rév legjellemzőbb vonása, hogy ott a két part közötti átkeléshez használt hajók, csónakok vagy kompok kötnek ki. Olyan járművek tehát, amelyek csak egyetlen vonalon közlekednek. A révben révészek dolgoznak, köztük a révkapitány (a kikötő vezetője) és a révbírók (a kompok körül végzett munkák közvetlen felelősei). Magyarországon több helyen is épültek révek, a legismertebb a Tihany és Szántód közötti révátkelő, a Balatonon.
| A képen jól látható, hogy milyen egy igazi balatoni komp felépítése. A hajótest hátsó részén lehajtható rámpa biztosítja, hogy az autók minden zökkenő nélkül juthassanak fel a fedélzetre, ahol az utasok ma már egy emeltebb szintről gyönyörködhetnek a tájban. (Fotó: |
Egy hasznos római ötlet
A tihanyi rév környékének rendezését a Római Birodalom ide érkező katonáinak köszönhetjük. Mivel a rómaiak hadi útvonala az északi parton, a víz közelében húzódott, fontos volt, hogy ez mindig használható legyen a csapataik számára. Csakhogy az akkor Pelo néven emlegetett tó vízszintje meglehetősen ingadozott, ezért az alacsonyabban fekvő részeket, így az ott futó hadi utat is gyakran öntötte el a belvíz. Mint az a neves történetíró, Sextus Aurelius leírásaiban olvasható, Galerius császár idején, 293-ban a római mérnökök megszerkesztettek egy csatornarendszert, amelyen keresztül a Balaton felesleges vizét el tudták vezetni a Dunába. Ezzel egy időben a mai Fenékpusztánál (Valcum) az út környezetében lévő erdőt is alaposan megritkították. Miután a csatornával biztosítani tudták az egyenletes vízállást, Tihanyt sem zárta körül többé minden oldalról a víz, és a parti részén is lehetett építkezni. Ezért az akkor már meglévő, evezős és vitorlás hajókkal működő révátkelőt is érdemes volt megerősíteniük. A provincia fennállásának végéig, körülbelül 430-ig a kikötőt a rómaiak gondozták és tartották fenn.
A bencések megdolgoztak az átkelésért
A rév fejlődésében később az 1055-ben alapított Tihanyi Bencés Apátságnak volt a legnagyobb szerepe. Mivel az apátságnak nemcsak a félszigeten, hanem a déli partokon is voltak birtokai, az ezekkel való kapcsolattartáshoz és általában is a terményekkel való kereskedéshez nélkülözhetetlen volt a vízi kapcsolat. Ezért a szántód-tihanyi révet hosszú időn át a bencések felügyelték. Ez idő alatt a révhajózáshoz kapcsolódó jogi rendelkezések is finomodtak.
A későbbi kompok elődei ekkoriban fából készült, evezős hajók voltak, amelyek legénysége az apátsági cselédségből verbuválódott. Ők kezelték az evezőket, illetve a vitorlákat, ha voltak. A parti részt úgy alakították ki, hogy azon egy szekér is zökkenő nélkül, biztonságosan át tudjon menni a hajóra, amelynek a hátsó része egyenes vonalú volt, hogy odasimulhasson a parthoz. A későbbi kompok is azért maradtak meg nehézkesebbeknek és haladtak a többi hajónál lassabban, mert az orrukat nem lehet a gyorsabb tempóhoz szükséges, áramvonalas formájúra építeni. (A szekerek, majd később az autók nem hajthattak fel oldalról, mert az jóval veszélyesebb lenne.)
Idővel a hajók kezelőiből önálló révészek lettek, mi több, a 12-13-dik században egy-egy révészfalu is létrejött, mindkét oldalon. Tihanyban a félsziget csücskén alapítottak ilyet, Újlak néven, Szántódon pedig az akkor Szántódpusztának nevezett, sík területen épült egy hasonló révészfalu. A két kikötő között füstjelekkel tartották a kapcsolatot. Mivel a hajók a tihanyi révben pihentek, a jelbeszélgetést a szántódiak indították meg. Ha csak gyalogos akart átmenni, akinek elég volt egy csónak, akkor egy szalmalángot gyújtottak. Ha azonban szekérrel akartak emberek átjutni, akkor kettőt. Egy erről szóló írás szerint az üzenetküldésbe civil lakosok is bekapcsolódtak, és gyakran a csárdásné feladata volt, hogy leadja a szükséges jelzéseket a túlparton horgonyzó révészeknek. (Kovács Emőke: A szántódi rév története)
A révészek egy idő után már kommencióért, vagyis kialkudott bérért végezték a munkájukat, ez a bér azonban csak kisebb részben állt pénzből. A kommenció nagy részét az alkalmazók – akik ekkor már községek, illetve uradalmak ügyintézői is lehettek – természetben, vagyis élelmiszerekben, tüzelőben, sóban stb. fizették. A jog pedig azt biztosította a révészeknek, hogy szabadon halászhattak és méheket is tarthattak, ami egyébként csak az uradalmak gazdái, illetve háznépe számára volt megengedett.
A révészek bőven rászolgáltak az efféle kedvezményekre, hiszen túl azon, hogy a munkájuk nemcsak nehéz és veszélyes volt, télen sem pihenhettek. Nekik ilyenkor is biztosítaniuk kellett az átkelést és folyamatosan figyelniük kellett arra, hogy milyen az időjárás, és meddig biztonságos útnak indítani a hajókat. Amikor már megindult a jegesedés, egyrészt biztonságba kellett helyezniük a hajókat, másrészt elő kellett készíteniük a terepet ahhoz, hogy át lehessen kelni a jégen. Ehhez a révészeknek hizlalniuk kellett a jeget.
Jéghizlalás, szalmával-locsolással
A jéghizlalás természetesen nemcsak a Balatonon, hanem a folyókon is bevett gyakorlat volt. Lényege, hogy miután eldöntötték, melyik rész erre a legalkalmasabb, mind a Balatonon, mind a Dunán, a Tiszán, és a kisebb folyókon szalmahidakat kezdtek építeni. Amikor már megjelent egy vékony, de masszív jégréteg a vízen, rendszeresen szalmát hintettek rá, a kijelölt szakaszon, majd ezt mindig meglocsolták a lékekből merített vízzel. A növekvő jégrétegbe belefagyott szalmaszálak azután úgy vezették el a szekerek okozta rezgéseket, hogy azok egyenletesen oszlottak el a jégpáncél belsejében, és ezzel megakadályozták, hogy veszélyes repedések keletkezzenek.
Kemény fagy idején néhány nap alatt akár egyméteres vastagságra is fel tudták hizlalni a jeget, és az ilyen szalmahidat több hónapon át is biztonsággal használhatták az árukat szállító szekeresek. A szalmahidak felépítése olyan nagy munka volt, hogy gyakran több falu is besegített a révészeknek.
A révhajózás akkor jutott el egy magasabb technikai szintre, amikor már motoros hajókat is építettek. A Balatonon az első ilyen kompot 1927-ben engedték vízre. Drámai, de jól végződő történetét itt olvashatod el. Mindenesetre aki ma felszáll a Szántód és Tihany között ingázó kompra, annak jó tudnia, hogy a két rév között máig ennek a kompnak az utódai járnak, és viszik a kíváncsi utasokat.
Lévai Júlia
Érdekel a hajózás? Ajánljuk a Mi MICSODA Hajók – A tutajtól az óceánjáróig című könyvünket.
Babilon Kiadó webáruház – Mi MiCSODA, LOGICO, Mágikus állatok iskolája, babakönyvek, ismeretterjesztők és regények gyerekeknek. Kiadói kedvezmények.