”Igazából már akkor is egy nagy kaland volt, amikor az igazi izgalmak még el sem kezdődtek” - írja Dragomán Pali, kedves olvasónk a Zarf élete: Támadnak a vérmenyétek! című könyvről. Nem csoda, hogy Pali még a suliban is lebukott, amint a pad alatt, titokban olvasott. Szerencsére, nem lett belőle baj! Nagy öröm, hogy ilyen jól szórakozott kedvenc trollunk társaságában. És még nagyobb öröm, hogy ezt le is írta. Köszönjük szépen!
Ezúton is bátorítanánk minden lelkes olvasót, hogy írja meg nekünk könyvélményeit, és küldje el a [email protected] címre!
„Életemben sok könyvvel találkoztam már, de ez volt az egyik legjobb. Az az ötlet, hogy a jelen technológiáját ilyen meseszerű világba teszik, nagyon-nagyon tetszett. Először azt hittem, hogy ez valami Ropi naplója másolat, de aztán rájöttem, hogy teljesen más. Ez nem egy napló, hanem egy kalandregény. Igazából már akkor is egy nagy kaland volt, amikor az igazi izgalmak még el sem kezdődtek.
Különösen tetszettek a karakterek: a laza főszereplő, aki igazából egy troll (hadd mondjam el: a trollokat én egyáltalán nem így képzeltem, de miután elolvastam a könyvet, egészen másképp kezdtem gondolkodni a trollokról, és a képek alapján azt is gondoltam, hogy talán tényleg így nézhetnek ki); a két legjobb barátja, az egyik egy aggódó-masina (mint az anyám), a másik pedig olyan, amilyen személyiséggel még nem találkoztam: a rossz humorérzékű jó fej srác (elég rosszul hangzik, ha belegondolok). Aki mindig aggódik, az egyébként egy malac, azt hiszem, a három kismalacnak valamelyik rokona, vagy talán ő maga az egyik a háromból. A másik pedig az udvari bolod fia, és próbál vicceket tanulni meg szórakoztatni, mert ugye egyszer mégiscsak ő lesz az udvari bolond, de a humorérzéke – hát, az nem valami jó. Ennek a bizonyítására idézem is az egyik viccét: „Mit csinál a Diókirály otthon? Várakozik.” (Ebben igazából az a poén, hogyha nem érted – és természetesen biztos nem érted – hogy vár- azaz királyi kastély-akozik). Ezen kívül mindig magával hord egy hülye gumicsirkét, aminek sok haszna lesz a könyv végén. Na, ezen kívül még ott van a tipikus „én-vagyok-a-legjobb-mindent-jobban-tudok” úr, a herceg – mellesleg a neve Rokfort. Nem tudom, hogy mért említem meg, de muszáj megemlítenem, hogy a két kedvenc poénom az, hogy a barátok egy kívánságfára építették a faházukat, ami nem teljesíti a kívánságokat, hanem a saját kívánságait mondogatja, mint például: „Bárcsak eljutnék Párizsba!”, vagy „Bárcsak kevésbé hízlalna a pilótakeksz!” A másik kedvencem az, hogy a volt Borsószem királykisasszony a menzásnéni.
Aztán beszivárognak a képbe a vérmenyétek, és ők hozzák a botrányt (nem is igazán vagyok meglepődve, hiszen a könyv alcíme az, hogy Támadnak a vérmenyétek!). Majd a jóságos király, aki nagyon kedves volt a trollokhoz, elindul, hogy levadássza a vérmenyéteket, és nem tér vissza. És találjátok ki, hogy ki helyettesíti? Természetesen Rokfort herceg. Ezért Zarf extra nagy bajban van, mivel ezelőtt volt egy iskolai párbaja a herceggel. Ez olyan, mint a lovagi torna, csak lovak helyett mocsári varangyokkal, és igazi helyett plüss lándzsákkal vívják, de Rockfort kemény műanyag lándzsát használt, és kis híján felnyársalta Zarfot; de mivel Zarf ereiben troll vér csörgedezik (ami kifogás minden hülyeségre, amit egy troll csinál), ráveti magát Rokfortra, és jól elveri. Amikor Rokfort király lesz, tömlöcbe veti Zarfot – és itt kezdődnek a kalandok.
A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretik a mai technológiát és a tündérmeséket. (Azoknak nem, akik csak a modern technológiát vagy csak a tündérmeséket szeretik). Jókat lehet nevetni, és gyorsan lehet vele végezni. Nekem speciel egy napba telt, de így is nagyon élveztem. A fordítás is remek, meg a szöveg és a képek is nagyon jók. A következő kötetet alig várom.”