Mit jelent szerzetesnek lenni?
A trappisták szerzetesek, vagyis olyan emberek, akik az egész életüket az általuk magasabbrendűnek tartott értékek szolgálatának rendelik alá, és a földi élvezetek jelentős részéről lemondanak.
| Az augsburgi Jörg Breu (kb. 1480-1537) festménye cisztercita szerzeteseket ábrázol, aratás közben. Amellett, hogy meglehetős pontossággal mutatja meg mind az akkori mezők állapotát, mind a szerzetesek viseletét, a festő egyúttal az Ora et labora szólást is láthatóan meg akarta örökíteni. Ezért a képén az egyik szerzetes munka közben ájtatosan égnek emeli a tekintetét és kezét összetéve megáll egy imádkozásra. |
A szerzetesség a kereszténységben és a buddhizmusban egyaránt megjelent már a korai időktől. Mivel a „szerzetes” szó rokonságban áll a „szerződés” kifejezéssel, arra utal, hogy viselője képletesen a hit szolgálatára szerződött, Istennel illetve Krisztussal. Egy szerzetes az élete legfőbb céljának a személyisége, a jelleme tökéletesítését tekinti, és igyekszik úgy élni, hogy elkerülje a hiú vágyakat, a megszerzés igényét, gyakorolja a lemondást, sőt, ezt olyan szintre emelje, hogy az már ne is erőfeszítést, hanem természetes állapotot jelentsen a számára. A szerzetesnek szegénységben kell élnie, ami gyakran önsanyargatással is társulhat.
Az első szerzetesek a 3-dik században, Egyiptomban éltek, és ők még alaposan eltúlozták ezt a törekvést. Olyan mereven választották szét a testi és lelki szükségleteket, mintha azok kibékíthetetlenül állnának szemben egymással. Többségük kifejezetten aszkéta, minden testi igényről lemondó, önsanyargató ember volt. Ebből a korból a Nílus vidékén számtalan legenda maradt fenn olyan különcökről, akik évtizedekig magányosan éheztek a sivatagban. Gyakran a legelemibb szükségleteikről is lemondtak, így például nem volt szabad fésülködniük vagy vízzel érintkezniük. Akadt, aki egy kerék alakú ketrecbe kényszerítette be magát, mások hatalmas ólombömböket kötöztek a testükre, hogy még a felüléshez is erőfeszítést kelljen tenniük.
A környezetükben természetesen számos csodatételt is meséltek róluk. Idővel azonban a szerzetesség megszabadult ezektől a végletes és értelmetlen formáktól. Olyan csoportok alakultak, amelyek a látványos önsanyargatásoknál és éhezéseknél komolyabbnak tekintették a feladatukat, és arra törekedtek, hogy az életük követhető példaként szolgáljon a tágabb közösségek számára is.
A 4-dik századtól sorra jöttek létre azok a szerzetesi közösségek, amelyekben a munka, az alkotótevékenység nem mondott ellent a szerzetesi életmódnak. Takácsok, szatócsok, gyékényfonók, sarukészítők éltek úgy egy-egy zárt vallási csoportban, hogy a munkájukkal tartották fenn magukat és a környezetüket is segítették a termékeikkel. Később pedig a szerzetesség számára a téríteni és tanítani programja vált a legfontosabbá. Szerepük így egyre határozottabban kulturális jellegűvé vált. A középkortól a szerzetesek másolták és őrizték a legfontosabb iratokat, történeti leírásokat, imádságokat és irodalmi műveket. Emellett iskolákat, kórházakat, szegényházakat is alapítottak, a rendházaik kertjeiben pedig számos olyan növényt termesztettek, amelyeknek nagy szerepük volt a gyógyításban. Mindezek során egyre többféle szerzetesrend jött létre, amelyek nemcsak vallási-, hanem tudásközpontokká is váltak, s az országaik kulturális és kereskedelmi életébe is bekapcsolódtak.
Az egyik ilyen, kiemelkedő szerzetesrend volt a Benedek-rend, más néven a bencések rendje, amelyet Nursiai szent Benedek alapított az 500-as évek elején. Tőlük származik a máig jól ismert Ora et labora, vagyis Imádkozzál és dolgozzál jelszó. A 10-dik századra azonban a bencések túl sok földet és vagyont halmoztak fel, és a meggazdagodásuk visszaélésekre is módot adott a tagjaik számára. Ettől kezdve rengeteget veszítettek a tekintélyükből. Hitelességük visszaállítására többféle reformmozgalom is született, amelyek hatására a rend ugyan valóban visszaszerezte a becsületét, ám egyúttal többfelé is szakadt.
Kiválás kiválás után
A bencésekből két új rend is alakult: a karthauziak és a ciszterek vagy ciszterciták rendje. Ez utóbbiak a Dijon melletti Citeaux (ejtsd: szitó) völgyben telepedtek le, hogy azután ott a világtól elzárva, puritán körülmények között éljenek és igyekezzenek hűen követni a rendalapító Szent Benedek szigorú szabályzatát. A völgy neve latinosan Cistercium volt, és az új rend végül erről kapta a nevét. Jellegzetes öltözéket is kialakítottak: ennek fehér habitus, más néven csuha volt az alapja, amelyet barna, később fekete skapuláréval, vagyis vállruhával egészítettek ki. (A vállruha, népiesen kapulláré, egy elöl-hátul egyforma hosszú textilcsíkból álló, eredetileg vállon hordott felsőruha, munkakötény volt.) 1100-ban védelmi levelet kaptak II. Paszkál pápától, ami véglegessé tette az önállóságukat. Döntő volt az életükben, hogy 1112-ben 30 társával együtt Clairvauxi (ejtsd: klervói) szent Bernát is belépett a rendbe. Ő a maga kiemelkedő egyéniségével hatalmas nevet és dicsőséget is szerzett a cisztereknek, akik ezután egyre több apátságot, kolostort alapítottak. Magyarországon 1142 körül építették fel az első kolostorukat Zircen.
Ugyanakkor majd a 17-dik században a cisztereknek is el kell szenvedniük egy ahhoz hasonló szakadást, mint amilyen az ő kiválásukat is elindította. Ekkor egy Normandiában élő apát, Armand Jean Le Bouthillier de Rancé (butillié dö ranszé; 1626 -1700) ugyanúgy erkölcstelennek találta a ciszterek monostoraiban zajló gyakorlatot, ahogyan egykor ők is a bencésekét, és úgy látta, hogy ismét erősen sérülnek a Benedek által megfogalmazott alapelvek. Ezért a Notre-Dame de la Trappe nevű apátságban 1662-ben szigorú reformokat vezetett be. Ezekkel megerősítette a hosszú hallgatás, a kemény aszkézis, a szorgalmas kétkezi munka és a gyakori imádkozás betartásának kötelezettségét, és gyakorlatilag egy új rendet állított fel. Ennek tagjait az egyszerűség kedvéért csak az apátság nevében lévő „la Trappe” szóhoz kötve emlegették, amelynek egyébként „csapóajtó” a jelentése, és amely az épület völgyébe vezető, szűk bejárati ajtóra utalt. Végül a szó ragadványnévként rajta maradt a szerzeteseken és a hivatalos nevükké is vált. Ha tehát valaki szó szerint akarná lefordítani a trappisták nevét, akkor azt kéne mondania, hogy azok „csapóajtisták”. Szerencsére azonban az ilyen és ehhez hasonló ragadványneveket nem szokás szó szerint lefordítani…
A reformokat követő 40 év során a monostor szerzeteseinek létszáma jelentősen megnőtt, a nagy francia forradalom idején azonban rosszra fordult a soruk. 1791-ben el kellett menekülniük az országból, és csak külföldön – egyebek közt Svájcban, Katalóniában, Münsterben, Kanadában, később Konstanzban, Augsburgban, az Orosz Birodalomban és Nagy-Britanniában – tudtak új monostorokat alapítani. A la-trappe-i törzsházukba csak 1817-ben térhettek vissza, amikor Napóleon bukása után visszavásárolták a helyet. A rend ekkor ismét fejlődni és terjeszkedni is tudott eredeti hazájában, Franciaországban.
| A belgiumi Rochefort apátság sörfőzdéjének üstjei. |
Nemcsak sajtkészítésben: sörfőzésben is jeleskednek
Miután megerősödtek a rendházaik, természetessé vált, hogy a szellemi munka mellett egyéb munkákat is végeztek. Ezek a szerzetesi életmódból adódóan a földhöz, a növénytermesztéshez és az állattartáshoz kapcsolódtak. Így alakult ki annak gyakorlata, hogy a trappista monostorokban a tehéntartás révén sajtot, a komló termesztése folytán sört kezdtek gyártani. A rendnek a trappista sajt és a trappista sör egyaránt a védjegyévé vált.
Trappista sajtot először a Mayenne közelében lévő Notre-Dame de Port-du Salut kolostor szerzetesei készítettek. Magyarországra azonban nem innen, hanem a Bosznia-Hercegovinában lévő Banja Luka-i Mária csillaga nevű kolostorból jutott el ez a termék a 19-dik században. A trappista félkemény, érlelt sajt, amelyen az erjedésből eredő lyukak törik meg a felületet. Tehéntejből készítik tejsavbaktérium-tenyészettel. Íze és szaga savanykás, enyhén sós. A mai magyar piacon forgalmazott trappista sajt már természetesen eltér az egykori, eredeti terméktől, így például nincs kérge, a formája és a színe is más, és többnyire gyengébb minőségű tejből készítik, mint a kezdetekkor. Ettől függetlenül még ma is ez az egyik legkedveltebb sajtféle.
A trappisták első sörfőzdéje már rögtön az alapítási helyükön, a La Trappe apátságban létrejött, 1685-ben. Akkoriban más szerzetesrendeknél is szokásban volt sört főzni, elsősorban a monostorok saját igényeinek kielégítésére. Mivel azonban a szerzetesek nagy gonddal készítették az italt, hamar híre ment, hogy a monostorokban főzött sörök különösen jó ízűek, így egy idő után kereskedni is kezdtek az itallal. A La Trappe apátság söre pedig még annál is különlegesebbnek bizonyult.
Olyannyira, hogy mára a hagyományos, ún. felső erjesztésű sörök közé tartozó trappista söröket tekintik az apátsági sörök elitjének. És miután ennyire különlegessé vált (sőt: a 20-dik században sokan hamisítani is kezdték), a trappista nevet a minőség megőrzése érdekében kizárólag azokra a sörökre lehet használni, amelyeket valóban a trappista szerzetesek főznek. Ezt pedig az általuk létrehozott Nemzetközi Szövetség, az International Trappist Association szigorúan ellenőrzi. A kereskedésből eredő hasznot azonban kivétel nélkül jótékony célokra fordíthatják.
A 18-dik századig gyorsan gyarapodtak a trappista sörfőzdék: Franciaországban 8, Belgiumban 6, Hollandiában 2, Németországban, Ausztriában, Boszniában és feltehetően más országokban is 1-1 sörüzem működött. A francia forradalom, majd a két világháború során azonban több trappista apátság sörfőzdéje megsemmisült, így a ma létező 102 trappista kolostor közül összesen hétben működik sörfőző üzem: hat Belgiumban, egy pedig Hollandiában. Csak ez a hét sörfőzde használhatja az Authentic Trappist Product logót, amely jelzi, hogy a termék elkészítése során betartották a Nemzetközi Trappista Szövetség által előírt követelményeket.
A trappisták rendjének vezetői – akik között nők és férfiak egyaránt vannak – gyakran találkoznak a római pápával, így nemrég Ferenc pápa is fogadta őket. Ezeken az eseményeken azonban kevésbé a sajt és a sör, mint inkább a rend ennél általánosabb célkitűzései játszanak szerepet. A pápa legutóbb úgy jellemezte a rendet, mint amelynek tagjait az állhatatos imádság jellemzi, és mint akik az Isten és az embertársak iránti szeretet jegyében cselekszenek. Arra kérte őket, hogy „Szent Benedek példája nyomán továbbra is tulajdonítsanak nagy jelentőséget az Isten szava fölötti szemlélődésnek, a lectio divinának, amely az imádság forrása és a kontempláció iskolája.” Emellett „a szerzetesi élet előírásait ne célnak, hanem eszköznek tekintsék, és így növekedjenek a Krisztussal fenntartott személyes kapcsolatban. Ne remeteként éljenek egymás mellett, hanem mint a közösségi élet szerzetesei egy sajátos pusztaságban. Csendes, szemlélődő életük kincseit osszák meg a világgal, hiszen Isten ajándékként támasztotta őket az Egyház számára”.
Lévai Júlia
Babilon Kiadó webáruház – Mi MiCSODA, LOGICO, Mágikus állatok iskolája, babakönyvek, ismeretterjesztők és regények gyerekeknek. Kiadói kedvezmények.