Ezek a növények közismerten a Föld melegebb éghajlatú, mediterrán vagy trópusi-szubtrópusi részein teremnek, ott érzik jól magukat. De hogy kerültek ide? Kinek és miért vált fontossá, hogy a meghonosításukkal kísérletezzen?
Háttér: a hidegháború
A kísérletezés annak az akkori, 1949-től 1956-ig hatalmon lévő, egypárti (kommunista) kormánynak volt fontos, amely Rákosi Mátyás vezetésével mindenáron bizonyítani akarta a bolsevikok erejét és mindenhatóságát. Azt, hogy az ő kormányzásuk minden téren új időszámítást hozott, és hogy ők mindent le tudnak győzni. Ha úgy akarják, akár a természet erejét is. Ezért számukra az sem okoz gondot, hogy léteznek olyan növények, amelyek nem ehhez a klímához szoktak. Szerintük ugyanis ez a probléma a tudomány hadrendbe állításával, a tudósok összefogásával és kellő akarattal legyőzhető.
| A gyapotszedés hosszú időn át kézi munka volt, a gépi szedés csak a huszadik században vált lehetővé. Addig kézzel kellett leválasztani a szárról a felnyílt tokokat, majd azokból ki kellett tépni a magvas gyapotot, és végül ezt zsákokba kellett tenni. Ezután a magvas gyapotot meg kellett tisztítani a szennyeződésektől, és a szálakat óvatosan, hogy ne sérüljenek, le kellett választani a magokról (ezt nevezik egrenálásnak), miközben még a pihéket is, külön le kell választani. Az így kapott szálaknak ettől kezdve lesz pamutszál a nevük. (Fotó) |
Álláspontjukat sajnálatos módon erősítette annak ténye, hogy a II. világháborút követően a világ két részre szakadt: a tőkés rendszerű, és a tőkét államosító, szocialista rendszerű országok táborára, és hogy 1947-től ún. hidegháború indult meg, köztük. Ez azt jelentette, hogy bár a két szuperhatalom – az USA és a Szovjetunió vezette tábor – területén nem zajlottak tényleges, tehát fegyveres harcok, ugyanakkor folyamatosak voltak az ideológiai, kulturális, gazdasági és politikai összecsapások. Amit csak súlyosbított, hogy a kezdeti időszakban Truman, illetve Sztálin személyében mindkét nagyhatalom élén agresszív, ellenségeskedésre hajlamos vezető állt.
Ez pedig Magyarországon is megalapozta annak félelmét, hogy egyszer csak végzetesen beszűkülhetnek a kereskedelmi csatornák (nem érkezik több gabona, gyümölcs vagy egyéb, fontos termék a tőkés országokból), amiért is célszerű inkább az önellátásra, az autarchiára berendezkedni. Ennyiben tehát ez a helyzet a kezére játszott annak a kormánynak, amely enélkül is a Nyugattól való elszakadást célozta meg, és a nemzeti önazonosságot a bezárkózásban kereste. Mindazt, ami ebben az időszakban az ország irányítását jellemezte, a történészek összefoglalóan szovjetizálásnak hívják.
A mezőgazdaság szovjetizálása
A kormány 1948-ban, első lépésként azt mérte fel, hogy milyen nyersanyagokra van szüksége a ruhaiparnak, a gumiiparnak és kaucsuk-gyártásnak, valamint az élelmiszer-iparnak. Fontos volt, hogy a felsoroltak mindegyike a hadsereg ellátásában is kiemelt szerepet játszott. Ekkor állt tehát össze az a lista, amelynek alapján azután a vetésről-palántázásról is döntöttek.
A listán a következők szerepeltek: gyapot, füge, gumipitypang, tea, rizs, amerikai mogyoró, kenáf, rámi, csumiz, selyemmályva, selyemkóró, jukka, citrom, mandarin és narancs.
Mindezek közül ekkor a gyapotot tekintették a legfontosabbnak, mintegy kinevezve azt a klímaidegen növények honosítási élharcosának. Nagyüzemi termelését már 1949-ben beindították, amikor a Magyar Tudományos Akadémia és a Földművelésügyi Minisztérium felügyeletével két, fontos intézményt is létrehoztak: a Gyapottermelési Kutatóintézetet és a Gyapottermeltető Nemzeti Vállalatot.
Miért éppen a gyapotot emelték ki?
A gyapot általában véve attól vált fontos haszonnövénnyé, hogy a különféle ruhaanyagokhoz felhasznált pamutszálakat a magházát burkoló, finom szálakból készítik. A gyapot tehát a textilipar egyik, nélkülözhetetlen nyersanyaga. Emellett még a papírgyártáshoz is felhasználják. (A növényről részletesebben itt olvashatsz.) Egyik leghíresebb termőterülete az Egyesült Államokban az úgynevezett Gyapotövezet (Cotton belt), de emellett még jelentős gyapottermesztő néhány további állam az USA-ban, valamint Kína, India, Pakisztán, Brazília, Üzbegisztán, Törökország, Görögország, Türkmenisztán, Szíria, Egyiptom, Kazahsztán, Ausztrália és Tádzsikisztán is.
| Így néz ki a gyapotszedő gép, amely a leszedés első fázisában könnyíti meg az emberek dolgát. (Fotó) |
Magyarországon már a 18-19-dik században is kísérleteztek a meghonosításával, ám ez akkor sem vezetett sikerhez. A fiaskónak nemcsak az volt az oka, hogy a gyapot másfajta klímához szokott, hanem az is, hogy nem voltak meg a leszedéséhez szükséges feltételek. A gyapotszedés ugyanis rendkívül munkaigényes, nagy gyakorlatot, szakértelmet, és nagy létszámot is igénylő tevékenység. Nálunk pedig ehhez még az elegendő munkaerő sem volt meg.
Így a Rákosi-kormány a gyapotszedéshez ugyanúgy büntető jelleggel állított be munkásokat, ahogyan például a rizsföldekhez is. A legtöbb esetben a kulák névvel megbélyegzett, osztályidegeneknek nevezett, kitelepített parasztokat kényszerítették rá a gyapot gondozására és leszedésére. Ám azok hiába dolgoztak, akár megfeszített erővel is, a gyapot csak egyetlen évben, 1952-ben hozott viszonylag jó termést, mert ekkor a nyár és az ősz szokatlanul meleg és száraz volt. (A „kulák” kifejezést az oroszból vették át, ahol a viszonylag jobbmódú parasztokra alkalmazták. Eredeti jelentése: „ököl”.)
És bár a következő évekre a vetésterülete a százezer holdat is elérte, a termés annyira kevés volt, hogy a pamutgyártásnak épp a 4-5 százalékát tudta fedezni. Ezért a Sztálin halála után hivatalba lépő Nagy Imre-kormány jelentősen csökkentette a gyapottermesztésre használt földterületek mennyiségét, visszaadva így azokat az itthoni növényeknek (például a paprikának, a búzának vagy a szőlőnek). Az 56-os forradalom után pedig teljes egészében megszüntették a termesztését. A gyapotból tehát nem lett „magyar” alapanyag.
Kok-szaghyz? Nem: gumipitypang!
Az eredetileg (tehát a rendszertani nevén) Taraxacum kok-saghyz-nak nevezett, a pitypang (Taraxacum) nemzetségbe tartozó őszirózsa-féle nálunk kapta a vidám hangzású „gumipitypang” nevet. A növénynek Kazahsztán az őshazája, de a mérsékelt éghajlati övben is megél, ha lápos területekre vetik. Mivel a tejnedvének viszonylag magas a kaucsuktartalma, jól felhasználható a gumi- és kaucsukgyártásban. A háború idején nálunk is felmerült a meghonosításának gondolata, de végül nem maradt idő a termesztés feltételeinek kialakítására, ezért a tervet elvetették.
A Rákosi-kormány azonban ennek a termesztésébe is nagy erőkkel kezdett bele. A cél az volt, hogy ez legyen a magyar gumi- és kaucsukgyártás alapja, és a honvédségi járművek gumiabroncsai is magyar alapanyagból készüljenek.
A gumipitypanghoz szintén létrehoztak egy külön intézményt: a Guminövény-termeltető Nemzeti Vállalatot, amely a Szovjetunióból kapta a vetőmagot. Ám hamar derült, hogy ezt is hiába vetették el százezer holdon: sem a talaj nem volt megfelelő a beéréséhez, sem az emberek létszáma nem volt elegendő a termés betakarításához. Ezért végül ennek magyarítása is a hamvába holt kísérletnek bizonyult.
Ugyanakkor egy eredménye mégis csak született: mind a neve, mind a története élvezetesen gazdagította a magyar irodalmat, és ennyiben valamilyen módon mégis csak magyarrá vált ez a növény. Neve immár örök időkre fennmarad, részint Moldova György Gumikutya című szatírájában, részint pedig Szenti Tibor Parasztvallomások című szociográfiájában.
A legvidámabb narancs a „magyar narancs”!
A szovjetek tanácsára néhány citrusféle, így a citrom, a mandarin és a narancs termesztésébe is belekezdtek, amelynek lebonyolítása azonban egyre inkább a kabarék hangulatát idézte. És bár ennek akkor még csak otthon, titokban lehetett hangot adni, de már az derűt keltett az állampolgárokban, hogy 1951-ben országos citromfelelőst neveztek ki, akinek az is a feladatai közé tartozott, hogy negyedévenként hívjon össze citromértekezletet. (A részletekről itt olvashatsz.)
A Dunántúlon szinte harcászati eszközökkel kezdték meg a citrusfélék palántázását: lövészárok-szerű gödörrendszert ástak ki, amelyet szénával töltöttek meg, hogy ezzel védjék meg a palántákat a fagytól és a széltől. A citromfelelős vezérletével 7000 citrom-, narancs- és mandarinoltványt helyeztek ki, és kilenc kilométernyi árokrendszert ástak. Mindezzel azonban nem tudták megakadályozni, hogy például az 1951-52-es, hideg tél idején az oltványok megfagyjanak, és hogy ha kisebb mértékben is, de a következő tél is hasonló helyzetet idézzen elő.
Végül az 1953-mas, ún. országos citromértekezleten kénytelenek voltak belátni: tarthatatlan, hogy miközben az ország importra szorul a legalapvetőbb gabonákból, a földeken rengeteg pénz befektetése árán klímaidegen növények fagynak el hatalmas mennyiségben. Ezért elrendelték az árkos citrustermesztés megszüntetését, és eldöntötték, hogy a munkát csak kísérleti szinten folytatják, a keszthelyi fűtött üvegházakban. Ezek azután egy kis sikert valóban el tudtak érni, és így állt elő az a helyzet, hogy a rendszer olykor egy-egy magyar citrommal és naranccsal mégis csak eldicsekedhetett. Ezzel viszont maguk hozták létre azt is, hogy a mutatóba termett néhány szem citrom, de főként a narancs a rendszer bukása után a diktatúrák képtelenségeinek szimbólumává váljon.
És ez jelent meg azután, a hetvenes évek végén Bacsó Péter A tanú című filmjében is, amelynek legfrenetikusabb jelenetében épp egy narancs, majd egy narancsnak hazudott citrom válik a főszereplővé. Kettejük közül a „magyar narancs” még egy liberális hetilap címében is őrzi a rendszer groteszk voltát, a citrom és a narancs együttese pedig a nyelvünket gazdagította, ezzel a szólás-mondással: „Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.”
Hogy végül miként láthatjuk meg a diktatúrák nevetséges arcát is, azok drámai, sőt, olykor tragikus látványa mellett, arra az említett film híres jelenete az egyik legjobb példa.
Lévai Júlia
Babilon Kiadó webáruház – Mi MiCSODA, LOGICO, Mágikus állatok iskolája, babakönyvek, ismeretterjesztők és regények gyerekeknek. Kiadói kedvezmények.