Mit tudunk ma a lepráról?

Az emberiséget sújtó nagy járványok egyike volt a lepra, amely látványra is különösen riasztó. Ennek köszönhetően a nevét önállóan – tehát a betegségtől elszakítva – a negatív értékítéletek kifejezésére is használják. „Nagyon lepra előadás volt ez” – hallani egy-egy rosszul sikerült produkció után; „lepra hely”, mondják egy rossz hangulatú vagy lepusztult helyiségre. Noha egykor a lepra rengeteg emberéletet követelt, az idők során kiderült, hogy könnyen gyógyítható betegség.

A kórokozója egy baktérium

A leprának egy baktérium, a Mycobacterium leprae a kórokozója. Magyarul hosszú ideig bélpoklosságnak hívták, az ennél szakszerűbb Hansen-betegség névvel csak később kezdték emlegetni, egy norvég orvos, Gerhard Armauer Hansen (1841-1912) után.

Hansent a pályája kezdetétől érdekelte a betegség, és ezért kitartóan kutatta az eredetét is. Rengeteg szövetmintát vett a betegektől, míg végül sikerült is ezekből kimutatnia a kódokozót, amelyről alapvetően az derült ki, hogy hasonlít a TBC baktériumára. Mindenesetre miután az eredményeit az 1909-ben Bergenben tartott, nemzetközi konferencián is bemutatta, megindulhatott a gyógyszerkutatás, és hamarosan jelentős javulás mutatkozott a betegség kezelésében.

A lepra kórokozóját egy norvég orvos, patológus és biológus, Gerhard Armauer Hansen fedezte fel, aki ezzel jelentősen hozzájárult a betegség legyőzéséhez.

Egészen idáig azonban a leprával nehezen boldogultak az orvosok, és ezért a betegséget a történelem folyamán társadalmi megbélyegzés is kísérte. Ami csak tovább nehezítette, hogy kezeljék a leprát, hiszen aki megfertőződött, az inkább igyekezett eltitkolni ennek a tényét, és így ördögi kör jött létre. A leprás betegeket gyakran külön lepratelepeken zsúfolták össze (ami egyébként még napjainkban is előfordul India, Kína és Afrika egyes részein).

A Hansen-betegség meglehetősen hosszú ideig kínozza a fertőzötteket, és többféle helyen is okozhat károsodást a szervezetükben. Így például megtámadhatja az idegeket, a légzőszerveket, a szemet, de a leglátványosabban a bőrt, amelyen pikkelyes elváltozásokat okozhat. Az egyik legdrámaibb következménye, hogy mivel az idegi károsodás a fájdalomérzet hiányához is vezethet, a betegek gyakran nem érzékelik, hogy újabb sebek jelentek meg a lábukon vagy a karjukon, ezért a végtagjaikat végül akár teljes egészükben el is veszíthetik a sebek kezeletlensége miatt.

De az is nagyon megnehezíti a gyógyítását, hogy a leprának akár nagyon hosszú ideig eltarthat a lappangása: előfordulhat, hogy akár húsz év után jelennek csak meg az első tünetek, amikorra pedig a betegség már több szervbe is befészkelte magát. A feltételezések szerint a kórokozó ugyanúgy cseppfertőzéssel – tehát köhögéssel-tüsszögéssel – terjed, ahogyan a legtöbb baktérium. Ugyanakkor szerencsére a várandós anyák magzatait nem fertőzi meg, ezért nem öröklődik. További szerencse, hogy az emberek 95 százaléka immunis a lepra kórokozójával szemben.

A lepra gyakrabban üti fel a fejét a szegényebbek között, hiszen az ő életkörülményeik egyébként is nehezítik az egészséges életmódot, és nem biztosítják a betegek sokoldalú ellátásának minden feltételét, ezért ma is a szegényebb vidékeken fordul elő a leggyakrabban. A különféle, ezzel foglalkozó szervezetek jelentései szerint ma elsősorban Indiában, Brazíliában, Nigériában és Indonéziában regisztrálnak évente több mint 10 000 új megbetegedést, de emellett Kongóban, Bangladesben és Etiópiában is hasonlóak az arányok.

Nem bűn: állapot, amit lehet gyógyítani

A lepra valószínűleg Kelet-Afrikából terjedt át a világ többi részére. Európában már az ókorban is létezett, de tömegesen a keresztes háborúk idején jelent meg (ugyanúgy, ahogyan a pestis).

Afrikában 2021 elején két helyen – Bissau-Guineában és Elefántcsontparton – is leprás csimpánzokra bukkantak. Mint a képen is látni, a betegség legfeltűnőbb jegyei, a bőrkiütések jelzik a fertőzöttséget. Remélhetőleg kiderülhet még, hogy az eddig csak embereken használt gyógyszerek valamelyikével rajtuk is lehet segíteni. (Kép forrása)

A Wikipedia szócikke szerint a lepra írásos nyomai évezredekre nyúlnak vissza. Az ókori indiai Atharvavéda szövegében például az i.e. 600 előtti időkből is találni olyan feljegyzéseket, amelyekben ugyan többféle bőrbetegségekről is szó van, de ezeket többnyire lepraként azonosították. Egy másik indiai szöveg, a Manusmriti i.e. 200 körül tiltotta a leprabetegekkel való érintkezést és a velük kötött házasságot.

A Bibliában szintén említik a leprát, illetve az azzal kapcsolatos törvényeket (például Mózes III. könyvében: 14:54-57). Emellett a zsidóság második, legfontosabb könyvében, a jogi és vallási alapelveket, szokásokat és bibliaértelmezéseket is tartalmazó Talmudban is részletesen van szó a lepra tüneteiről. Az Újszövetségben pedig Jézus gyógyító tevékenységeinek leírása során jelennek meg a leprások (Lukács 17:11). Ehhez hozzá kell tenni, hogy nem egyértelmű: vajon a héber „tzaraath” szóval jelölt bőrbetegség valóban a leprával azonos-e: ezt csak valószínűsíteni tudjuk. 

A korai kereszténység idején gyakori volt az a vélekedés, hogy akiket ez a betegség sújt, azokat Isten bűnös viselkedésük miatt bünteti, ahogyan ez a szemlélet más járványokkal kapcsolatban is jellemzően megjelent a hívők között. Az, hogy a betegséggel szorosan összekössék az erkölcsöt, sajnos évezredeken keresztül tartotta magát, és ezen a tudomány eredményei is csak kevésbé tudtak változtatni.

Olykor még az egyház hangadói is hajlamosak voltak a leprát is az erkölcstelenség következményének tartani, így például I. Gergely pápa (540-604) és Sevillai Szent Izidor (560-636) a leprásokat egyaránt eretnekeknek tekintette. Mindezek következtében a középkorban általános volt az a közvélekedés, amely szerint a leprások tisztátalanok, megbízhatatlanok, illetve erkölcsileg romlottak. Ezt még megerősítették azok az egyébként ésszerűségen alapuló rendelkezések is, amelyek szerint a betegek kötelesek voltak csengettyűvel jelezni, ha közeledtek: a lepracsengő hamar a megbélyegzésük eszközévé is vált, különösen, hogy az egyéb fertőző betegek számára senkinek sem jutott eszébe ilyesmit előírni.

Mindezt azután a lepra kórokozójának felfedezése, majd a gyógyszerek megjelenése alapvetően visszaszorította, de a félelem és az előítéletesség a mai napig él az emberekben. Ezekkel ma már többféle szervezet is igyekszik felvenni a harcot. Ma a világ jelenleg legnagyobb lepraszervezete a 31 tagországot egyesítő, 1874-ben alapított The Leprosy Mission International, amelynek Londonban van a központja. Magyarországon Dobos Károly alapította meg a Lepramissziót 1974-ben, és ez a Nemzetközi Lepramisszió egyetlen kelet-közép-európai tagszervezete.

1954 óta pedig világnapja is van a leprának: ez mindig a január 31-hez legközelebb eső vasárnap. Talán ennek létezése is segít abban, hogy minél többen megértsék: a betegségek legyőzése az emberiség közös ügye, és annak van a legkevesebb haszna, ha az emberek csak az áldozataik elítélésének módjain gondolkodnak.

Lévai Júlia