Mióta létezik vakcina?

A koronavírus járvány alkalmával gyakran kerül elő a „vakcina” fogalma. Sokan azt hiszik, hogy ha meglesz a vírusra a vakcina, akkor ez egy csapásra mindent megold, és majd azok is meggyógyulnak, akik már elkapták a betegséget. Ez azonban nem így van: a vakcina nem gyógyszer, hanem immunizálószer. Azoknak adják – közkeletű kifejezéssel: azokat oltják be a megfelelő vakcinával –, akiket még nem fertőzött meg a vírus, vagyis akik sejtjeiben még nem kezdett el élősködni a kórokozó. Ám a megelőzés szereként rendkívül nagy a jelentősége. Amióta létezik a vakcináció (tehát az emberek ellátása vakcinával), több olyan oltást is használ az emberiség, amellyel megelőzheti, hogy a betegségek súlyosan károsítsák, vagy akár meg is öljék az embereket.

Mi az, hogy „immunitás”?

Az immunitás az élettanban azt jelenti, hogy egy élő szervezet védettséggel rendelkezik az őt érő idegen, esetleg ártalmas behatásokkal, kórokozókkal vagy mérgekkel szemben. A szó a latin immunis kifejezésből ered. Érdekessége, hogy kezdetben korántsem az egészségünkre vonatkozott: a „munis” része ugyanis a „közteher” (adó) jelentésű „munia” szó ragozott változata. Egészében tehát a szónak „közterhektől mentes” volt a jelentése, és csak később gazdagodott a biológiai vonatkozással. Később az eredeti jelentés ki is kopott a nyelvhasználatból: ma már nem mondjuk immunisnak azt, akinek nem kell adót fizetnie.

Elsőként az angol Edward Jenner próbálta a gyakorlatban ellenőrizni, hogy aki egyszer már megfertőződött egy járványos betegséggel, az valóban immunitást szerzett-e, és legközelebb nem kaphatja el a kórokozót. (Forrás: Wikipédia)

Az élő szervezet immunitása egyrészt természetes úton, másrészt mesterséges beavatkozás során alakul ki. A természetes immunitás egyik formája az általános, faji immunitás, ami azt jelenti, hogy egy adott fajt soha nem betegítenek meg egy másik faj kórokozói: az ember például nem kap el betegségeket a hüllőktől. Egy másik formája az egyéni öröklött immunitás: egyes népcsoportok, családok vagy emberek védettebbek bizonyos fertőző betegségekkel szemben, mint a többiek. (Az afrikai bennszülötteknek például nagyobb az ellenállásuk a maláriával vagy a sárgalázzal szemben, mint az európaiaknak.)

A természetes immunitás harmadik formája az aktív immunitás, amely akkor alakul ki bennünk, amikor már átestünk egy fertőző betegségen. Ilyen jellegű immunitást szerzünk például akkor, ha már túl vagyunk a bárányhimlőn, a kanyarón, a rubeolán, a skarláton és az ehhez hasonló betegségeken. A vakcinák alkalmazásához pedig éppen ennek, tehát az aktív immunitásnak a felismerése vezette el az emberiséget. Hiszen ha lehetséges olyasmi, hogy egy túlélt fertőzés védettséget ad a szervezetnek, akkor ennek folyamatát le is lehet utánozni, mesterségesen is ki lehet alakítani, szándékoltan serkentve az élő szervezetben működő immunitást.

Kik voltak az elsők a vakcinálásban?

Az egyik legrégibb járványos betegség a feketehimlő volt, amely már az i.e. 2-dik században is gyakran szedett áldozatokat. Elsőként indiai és kínai orvosok kísérleteztek azzal, hogy az emberek aktív immunitására alapozzanak, és így érjenek el immunitást. Arra is rájöttek, hogy ehhez nem használhatják a súlyos állapotú betegek váladékait, mert azok túlságosan fertőzőek. Úgyhogy az enyhébb tünetekkel bírók himlős hólyagjaiból éles pengével vagy pálcikával mintát vettek, majd a napon kiszárították a kinyert anyagot, amelyet így porrá lehetett szétdörzsölni. Ezt a port azután az orrán (az egyik legfontosabb nyálkahártyán) kellett felszippantania annak, aki szeretett volna védettséget szerezni. Az első beoltottnak mondható személyek tehát az ókori India és Kína lakosai voltak.

A 19-dik század végén az olasz szobrász, Giulio Monteverde ezzel a szoborral adózott Edward Jenner bátorsága előtt. („Edward Jenner beoltja a fiát”) A művet a genovai Galleria d'Arte Moderna őrzi. (Forrás: Wikipédia)

Jó néhány évszázaddal később, 1718-ban egy angol arisztokrata költőnő és utazó, Mary Wortley Montagu arról tudósított a leveleiben, hogy az akkori feketehimlő járvány idején a törökök szintén az ókorból ismert módszerhez folyamodtak. Ők is szándékosan bekenték magukat az olyan betegek váladékával, akiknél enyhe formában jelentkezett a betegség. És mivel a módszer szemmel láthatóan bevált, maga is ugyanezt alkalmazta a gyerekeinél. Az 1770-es évektől többen is megfigyelték, hogy azok a fejőasszonyok, akik egyszer már megbetegedtek a feketehimlőtől, a további járványok során már nem kapták el a betegséget, amelynek egy változatát a tehenek terjesztették. Az áttörést ebben az angol Edward Jenner kitartó munkája hozta meg az 1796-os járvány idején.

Az első orvos, aki végigvitte a kísérletet

Edward Jenner (1749-1823) sebészként dolgozott Berkleyben. Egy alkalommal azt hallotta egy tehenészlánytól, hogy az nem kaphatja el a járványos betegséget, hiszen már átesett a tehénhimlőn. Jenner ekkor döntött úgy, hogy végigviszi a megfigyelést, és vállalkozókat keres a kísérletéhez. Talált is ilyeneket. Elsőként egy nyolcéves, egészséges kisfiú, James Phipps sebébe dörzsölte a Blossom (virág) nevű tehén himlőhólyagjaiból kinyert váladékot. Phipps ezután átesett egy enyhe lefolyású tehénhimlőn és hamar meggyógyult. A továbbiakban Jenner már egy fejőnőtől nyert feketehimlő váladékkal fertőzte meg őt, és azt tapasztalta, hogy a betegség egyáltalán nem tört ki a kisfiún, csupán egy kis időre okozott nála rossz közérzetet. Később más gyerekkel, köztük a saját fiával is megismételte a kísérletet. Ezek eredményei alapján arra a következtetésre jutott, hogy az oltás kockázat nélkül biztosít immunitást a himlő ellen. A vakcinálás a továbbiakban is sikeres volt.

Janner tehát megbizonyosodott arról, hogy a módszer beválik – most már csak nevet kellett adni az eljárásnak. Ez azonban nem igényelt különösebben hosszú fejtörést. Mivel az eljárást a teheneknek is köszönhette, a tehén latin neve pedig vacca (vakka), szinte magától adódott, hogy a védettséget adó szer neve vakcina legyen.

Ma már természetesen nem egy alkohollal lemosott késheggyel, hanem szigorúan sterilizált injekciós tűvel adják be az oltásokat. Az oltóanyag gondosan lezárt üvegben található, a steril tűt a steril kupakon kell átszúrni. A vakcinákban lévő legyengített kórokozók a szervezetbe bejutva nem okoznak betegséget, de mivel szaporodnak, a természetes fertőzéshez hasonló folyamatot utánozzák, és ezzel aktivizálják az immunrendszert. Ritkán enyhe rosszullétet is okozhatnak, de ez csak rövid ideig tart. Viszont a védőhatásuk a legtöbb esetben egész életen át érvényesül. (Forrás: Wikipédia)

A kifejezést azután a francia Louis Pasteur is átvette. Ő azonnal felismerte a vakcinálás jelentőségét, és minden módon szerette volna megismertetni a nyilvánossággal, hogy minél több ember egészségét lehessen megvédeni. Kezdetben azonban nem tudta publikálni az erről szóló írását, mert a kor legrangosabb fórumánál, a  Royal Society-nél ezzel utasították el a cikkét: „A Társaság Tagjának óvatosnak kellene lennie, és nem volna szabad kockára tennie megbecsültségét azáltal, hogy olyasmit nyújt be a tanult testület elé, ami ennyire eltér az elfogadott ismeretektől, ráadásul ennyire hihetetlen”. A 18-dik század végén tehát még jelentős tudományos fórumokon is hihetetlennek gondolták azt az eljárást, amely azonban nem sokkal később szerencsére általánossá vált.

Poroszországban már 1874-ben kötelezővé tették a feketehimlő elleni védőoltást. A törvény bevezetése után, 1886-ban a 100 000 főre jutó halálozási ráta az addiginak a töredékére csökkent. Azóta minden országban bevezették a védőoltásokat, amelyek a mai gyakorlat szerint legyengített kórokozókat (mesterségesen szelídített törzseket) vagy inaktivált, elölt kórokozókat, olykor azok detoxikált (méregtelenített) termékét és ellenanyag- (antitest-) tartalmú immunszérumot tartalmaznak.

Mint minden mesterségesen létrehozott anyag, ez is kiválthat vitákat, annál is inkább, mert ezen a területen különösen nehéz tökéletes megoldásokat találni. A védőoltások higanytartalmú konzerválóanyaga (a tiomerzál), valamint az oltóanyag genetikai és immunológiai hatásmechanizmusa miatt a tudósok folyamatosan dolgozniuk kell az oltások anyagán. Ez azonban egy pillanatig sem kisebbíti az oltások jelentőségét, hiszen ha ezek nem lennének, még ma is milliók halálát okoznák olyan betegségek, amelyekkel már nem is találkozhatunk.

Lévai Júlia