Milyenek voltak az első személyi igazolványok és útlevelek?

Jó ideje megszokott, hogy vannak olyan okmányaink, amelyekkel minden kétséget kizáróan igazolni tudjuk, hogy kik vagyunk. Ilyenek a személyi igazolvány és az útlevél, amelyek bizonyos körülmények között akár helyettesíthetik is egymást. A két okmány történetének érdekessége, hogy a kezdetekben a kettő ugyanaz volt. De aztán elváltak egymástól.

Diktatúrák idején olykor az adott ország állampolgárait politikai okokból meg is foszthatták az útlevelüktől, akár úgy, hogy eleve nem is adtak nekik ilyet, akár úgy, hogy a meglévőt elvették tőlük. Ezt a személyazonossági igazolvánnyal viszont csak egyetlen esetben lehet megtenni: akkor, ha a tulajdonosát az állampolgárságától fosztják meg. De általánosságban ezek az igazolványok inkább békés együttélésben voltak és vannak jelen az életünkben.

A beazonosítás legrégebbi formái és eszközei

Amíg az emberek többsége jellemzően szűkebb közösségekben élt, ahol szinte mindenki ismert mindenkit, nem volt szükség külön eszközre ahhoz, hogy beazonosítsák egymást. Ez a helyzet akkor kezdett megváltozni, amikor egyre gyakoribbakká váltak a hosszabb utazások és megindult a kereskedelem, mind a városok, országok és akár földrészek között.

Ekkor már az egyes kereskedelmi akciókban nagyon is szükség rá, például szerződéskötéskor, hogy egyértelmű legyen, kik kötötte azt kivel. Továbbá ugyanilyen fontos volt, hogy bármiféle probléma vagy változás esetén föl lehessen keresni az ügylet szereplőit.

Mivel azonban a régi korokban az emberek beazonosításához csak igen kevés eszköz állt rendelkezésre (hiszen sokáig még a papírt sem ismerték), ezért ehhez az olyan módszereket is felhasználták, mint amilyen például a tetoválás. És bár ezt a természeti népek elsősorban terápiás célokra használták, több helyen – például az új-zélandi maoriknál – már azt is szolgálta, hogy meg tudják különböztetni egymástól a különböző törzseket és azok tagjait.

Később pedig megjelentek az egyszerű pecsétek, amelyeken már nevek és esetleg jellemző szimbólumok is voltak. Az első, szerződésekhez használt pecsétek a görög poliszokból és a mezopotámiai városállamokból maradtak fenn, ahol a kereskedelmi szerződés csak akkor volt érvényes, ha az üzletfelek a pecsétjeikkel hitelesítették.

De az ékszerek, illetve a családi címerek is alkalmasak voltak a beazonosításhoz, hiszen ezek eléggé kézzelfogható információt hordoztak a tulajdonosaik családi kapcsolatairól vagy a vagyoni helyzetéről.

A legrégebbi fennmaradt diplomáciai dokumentumot egy agyagedény őrzi. A sumér nyelvű, ékírásos szöveg arról a megállapodásról szól, amelyben végül sikerült nyugvópontra vinni azt a határvitát, amely két mezopotámiai városállam, Umma és Lagas között robbant ki i. e. 2350 körül. Vélhetően hasonló írással készülhettek azok az úti okmányok is, amelyeket a tárgyalásban részt vevők vittek magukkal a megbeszéléseikre. (Kép: Osama Shukir Muhammed Amin FRCP (Glasg)

A testen viselt tárgy, mint a beazonosítás eszköze, a mai napig használatos például az élet két végpontját jelentő helyeken. A szülészeti klinikákon az újszülöttek a biztonság kedvéért kapnak egy szalagot a nevükkel és a születési időpontjukkal, a halottasházakban pedig az elhunytak lábán helyeznek el hasonló szerepű cédulákat. Közismert az is, hogy a háborúban megsérült vagy elesett katonák is ilyet kapnak, csak azt egy régi kifejezéssel dögcédulának hívják.

A középkorban a biztos beazonosítás eszközei a címerek voltak, amelyekkel persze elsősorban a nemesek és a lovagok tudták igazolni a kilétüket, a társadalom többi tagjainak változatlanul az ennél egyszerűbb eszközökhöz kellett nyúlniuk ehhez. (Részletesen erről itt olvashatsz.)

Mindazonáltal ezek az eszközök lettek azok, amelyek a személyazonosítást összekötötték az utazók beazonosításával, vagyis a későbbi személyi igazolványokat az útlevelekkel.

Az első útlevelek közt medálok, fémlemezek és valódi levelek is voltak

Ahogy nőttek a települések, illetve ahogy az országok és a települések határvonalai is egyre határozottabban különültek el egymástól, nehezebbé vált a belső biztonságuk fenntartása. Már csak azért is, mert az általunk ma ismert rendfenntartó szervezetek – tehát például határőrség, városigazgatás, csendőrség-rendőrség – nem léteztek. Ez azt is jelentette, hogy ha nem is jelentős mértékben, de megnőtt a bizalmatlanság a településekre érkező ismeretlenekkel szemben.

Ugyanígy az utazóknak, vándorlóknak vagy akár a hivatalos küldetéseket teljesítőknek is volt okuk a bizalmatlanságra, hiszen nem tudhatták, hol és ki fog rosszat feltételezni róluk. És ha ők nem tudják bizonyítani az ellenkezőjét, akkor ki tudja milyen slamasztikába keverednek. Mindezek kiküszöbölésére már a legrégebbi korokban kialakult annak igénye, hogy az útnak indulóknak legyen olyan okmánya, amelyet mérvadó helyen adtak ki nekik, és amellyel igazolják a kilétüket.

Ez a 18×11 centiméteres fémlemez az egyik legszebb mongol útlevél a Mongol Birodalom fénykorából. Egy tibeti szerzetes nevére állítottak ki, és azt bizonyította, hogy Phagspa szerzetes Kublaj kán tanácsadójaként végzi a feladatát. (Kép forrása)

Ilyen eseteket már a Bibliában is leírtak, például Nehemiás könyvében (Nehemiás 2:7-9). Ebben arról olvashatunk, hogy Artaxerxész király uralkodásának idején Nehemiás fontos feladatot tűzött ki magának. Azt tervezte, hogy elmegy Júda városába, és újraépíti a felmenői síremlékeit, amelyek a települést érő támadások során összeomlottak. Ehhez előzőleg a királyi erdőség felügyelőjéhez is el kellett mennie, hogy tőle beszerezze az építkezéshez szükséges faanyagokat, majd a folyón túli területek helytartóival is tárgyalnia kellett az építkezés részleteiről. Vagyis meglehetősen nagy utat kellett megtennie, olyan helyekre elmennie, ahol nem ismerték őt.

Ezért arra kérte a királyt, hogy adjon a kezébe olyan leveleket, amelyekben a felügyelő és a helytartók bizalmába ajánlja őt, s egyúttal megfelelő kíséretet is kér tőlük a fák biztonságos elszállításához. A király meg is írta a kért leveleket, amelyek egyszerre voltak ajánlólevelek és bizalmat keltő igazolások. Ezek birtokában Nehemiás azután valóban biztonságban utazott, és mindent el is tudott intézni. Amit tehát a Bibliában olvashatunk tőle, az az egyik legelső útlevél-csomag története, amelynek azonban nem maradtak fenn kézzelfogható darabjai. A későbbi korokból azonban már találtak ilyeneket.   

Miből lett a diplomák és a diplomaták neve?

Mivel a Római Birodalomban a különböző városállamok igyekeztek folyamatosan kapcsolatot tartani egymással, egyre nélkülözhetetlenebbé váltak az olyan levelek, amelyek biztonságossá tették a követek útját, és egyúttal a fogadó fél előtt is igazolták azok kilétét. Az ilyen igazoló levelekhez azonban jó ideig még nem papírt, hanem összehajtott fémlemezeket használtak: ezekre pecsételték rá a szövegeket.

A helyzet érdekessége, hogy ekkor még a „diplomácia” kifejezés nem létezett, viszont később éppen ennek a gyakorlatnak köszönhette a nevét, amely azután a görög nyelvben született meg. A rómaiak ugyanis az összehajtott fémek alapján az „összehajtani” jelentésű „diploun” szót kezdték használni a követek által használt levelekre, amelyekből így végül „diploma” lett.

Ez a szó tehát kezdetben csak az útlevélként használt tárgy neve volt, később viszont már minden olyan dokumentumra használták, amely különféle kiváltságokat vagy egyezményeket rögzített. Így vált ez a szó később például a szakképzések végbizonyítványának, a diplomának az alapjává is, de ebből született meg a tevékenységet magát és az abban munkálkodókat jelölő szó is, vagyis a diplomácia és a diplomata kifejezés is.  

További különlegességet jelent az a medál is, amelyet a Dzsingisz kán (1162-1227) vezette Mongol Birodalomban használtak a követek igazolásához. Ez szintén egy fémlemez volt, amelynek paizi volt a neve. Ezeket nagy műgonddal készítették el, és a felső részükön dombornyomású díszítéssel ékesítették. A paizit alapvetően a követségbe induló tisztviselők használták a rangjuk és pozíciójuk igazolására, de adtak ilyeneket más utazóknak is, hogy békésen keresztülmehessenek a kánságok területén. A régészek eddig körülbelül tucatnyi ilyen fémlemezt találtak, amelyek közül az egyiket a New York-i Metropolitan Museum of Artban állították ki. (Forrás)

A következő évszázadok során gyakran és sok helyen állítottak ki ilyen leveleket, amelyek tehát az első utazási okmányok voltak. Ezek azonban csupán meghatározott alkalmakra szóltak, tehát nem voltak azonosak azokkal a későbbi úti okmányokkal, amelyeket nagy tömegben, és az általános céllal (tehát nem feltétlenül diplomáciai feladat céljából) tervezett utazásokhoz állítottak ki. A máig is használt, papír alapú útlevelek majd csak a 17-dik század táján jelennek meg, hogy azután viszont több évszázadon keresztül alakítsák az ugyancsak színes történelmüket.

Lévai Júlia