Mi a farmakológia?

Aki külföldön jár és gyógyszert akar venni, annak nemcsak az „apotheca”, hanem a „pharmacy” szót is ismernie kell, mert gyakran ezt a szót írják ki a gyógyszertárakra. A két szó közül közvetlenül az utóbbi utal arra, hogy mit is lehet megvásárolni a szóban forgó boltban. Az „apotheca” ugyanis a görög apothéké = raktár kifejezésből ered, és csak az újkor óta használják a gyógyszerek tárolási helye elnevezésére. (A szó érdekessége, hogy a „bodega”, a „butik” és a „téka” is ebből alakult ki.) A „pharmacy” szóban azonban már ott van a „gyógyszer”, vagyis a görög „farmakon” szó. A „farmakológia” pedig általánosságban azt jelenti: a gyógyszerekkel foglalkozó tudomány. Szűkebb értelemben ma már mindent magába foglal, ami az állati és emberi betegségek gyógyítására alkalmas vegyületekkel foglalkozik.

Mi valójában a gyógyszer?

Manapság az élelmiszertermeléshez használt, vegyi anyagok olykor túlzott elterjedése miatt gyakran negatív értékítélettel használják a „vegyszer” ill. a „vegyület” fogalmakat. Ennek azonban semmi alapja nincsen, hiszen maga az emberi szervezet is vegyületekből, vagyis egymással vegyülő anyagokból áll. A „vegyszer” és a „vegyület” semleges jelentésű szavak, pozitív vagy negatív értelmezésük attól függ, hogy mikor, mihez és milyen mértékben használnak vegyszert vagy vegyületet.

Még meg sem ittuk a magjából készült főzetet, a kávécserje máris elkábít minket, a színpompás bogyóival. (Ahhoz, hogy meg is ihassuk a levét, nagyon sok folyamaton kell keresztülmennie a bogyóban rejlő magnak.)

Nagyon sok vegyszernél, és így gyógyszernél is mennyiség kérdése, hogy jót tesz-e, vagy éppen ellenkezőleg: megmérgezi az embert. Ezt mindenki ismerheti, akár a háztartásban használt vegyszerek kapcsán is (a ragasztók gőzét pl. kis mennyiségben veszély nélkül beszívhatjuk, de ha egy zacskóban koncentráljuk, és töményen szívjuk be, megmérgeződünk, és bele is halhatunk.) Ugyanígy a növényi eredetű kakaótól, kávétól, nikotintól vagy egyes fűszerektől is megmérgeződhetünk, ha egyszerre túl nagy mennyiségben és töménységben esszük, isszuk vagy szívjuk.

Az egymással vegyülő anyagok alapegysége a molekula, amely még viseli az anyag minden, jellemző tulajdonságát. Az emberi szervezetben zajló, mindenfajta folyamat a molekulák kölcsönhatására vezethető vissza, így a betegség folyamata is. A betegség a kémiai folyamatok zavara, ezért lehet kémiai szerekkel befolyásolni. A gyógyszerek mindegyike olyan molekulán alapul, amely kapcsolatba tud lépni a szervezetben lévő, meghatározott molekulákkal, például azokkal, amelyek működését a kórokozók megzavarták, vagy éppen azokkal, amelyek akadályozni tuják a rossz működési folyamatokat, a kórokozók túlszaporodását.

Sok gyógyszer – mint a morfium vagy az orvosi szén – ugyanolyan anyag, mint amilyet az emberi szervezet maga is előállít. Éppen ezért a gyógyszerkészítés egyik legnehezebb része az úgynevezett támadáspont kialakítása: a gyógyszereket lehetőleg úgy kell kialakítani, hogy kizárólag a betegséggel összefüggő molekulákra hassanak. Ezt száz százalékban nem mindig lehet elérni, ezért a legtöbb gyógyszer másutt is hat, vagyis mellékhatásokkal rendelkezik.

A magyar Szent-Györgyi Albertnek (1893-1986) köszönhetjük a C-vitamint, mint porban vagy tablettában is bevehető gyógyszert. A tudós az 1920-as évek végén addig ismeretlen anyagot talált a mellékvesében, s miután megállapította az összetételét (C6H8O6), hexuronsavnak nevezte el (1928).Ezután szegedi laboratóriumában olyan növényi forrást keresett, amelyből nagyobb mennyiségben lehet kivonni a hexuronsavat, és meg is találta a szegedi paradicsompaprikában. A növény 10 liter présnedvéből 6,5 gramm hexuronsavat lehetett előállítani. 1932-ben Szent-Györgyi (és tőle függetlenül J. Tillmans) a hexuronsavat azonosította a C-vitaminnal, és a skorbut elleni hatásra utalva, közösen aszkorbinsavnak nevezték el.1937-ben Szent-Györgyi Nobel-díjat kapott a munkásságáért.

Közismert, hogy a rákos betegségekre ható gyógyszereknél a legnehezebb ezt a problémát megoldani, hiszen ott, a kemoterápiák során alkalmazott gyógyszereknek az a szerepük, hogy megakadályozzák a sejtek burjánzását. Csak az utóbbi időkben kezdtek körvonalazódni annak lehetőségei, hogy a bevitt anyagok valóban csak a kóros sejtek szaporodásába avatkozzanak bele, és az ép sejtek természetes szaporodását ne érintsék. Ezt a kettőt azonban még mindig nagyon nehéz elválasztani. A farmakológia egyik altudománya, a farmakodinámia foglalkozik azzal, hogy melyik anyag milyen módon fejti ki hatását az élő szervezetben.

Mióta létezik gyógyszeres kezelés?

A gyógyításhoz kezdettől fogva hozzá tartozott a gyógyszeres kezelés is, párhuzamosan a nem gyógyszeres, sebészeti-fizikai jellegű beavatkozásokkal. A gyógyszeres terápia fejlődését a módszerek használata alapján oszthatjuk két, nagy korszakra. Az első korszakban, az őskortól nagyjából a 19. század elejéig terjedő időszakban az emberek a véletlenre és a közvetlen, természeti tapasztalataikra hagyatkozva használtak fel mindent, amit a természet kínált. Így a növények és ásványi anyagok jótékony hatásait igyekeztek hasznosítani.

A második, nagy korszak már a szerves kémián és a kísérletezéseken alapult, ami azt tette lehetővé, hogy a természetadta anyagokból kivonják és szintetizálják a hatóanyagokat. Vagyis már nem kellett közvetlenül a természethez fordulni, ha valaki például a nátháját a fűzfakéregben rejtőző szalicilsavval (aszpirin, kalmopyrin), vagy a pirospaprikában termelődő aszkorbinsavval (C-vitaminnal) akarja gyógyítani. Ma már nem kell egész erőket kivágni azért, hogy a kellő mennyiségben nyerjünk egy növényből hatóanyagokat.

Mi az, hogy „méreg”?

Mérgező anyag önmagában nincsen, hiszen ami az egyik élőlény számára káros, az a másik számára természetes vagy hasznos is lehet. Ezért csak mérgező hatás létezik. De még ez sem ilyen egyszerű! A bér- és önkéntes gyilkosok legnagyobb kétségbeesésére az emberiség azt is kitapasztalhatta, hogy ha kis adagokban juttatják a szervezetébe, akkor ott a mérgező anyag nemcsak ölhet, hanem szelíden be is épülhet. Hosszú távon persze fájdalmakat vagy idegrendszeri zavarokat fog okozni, de azon a rövid távon, amelytől a gyilkos szándékú adagolója hasznot remél, nem fogja megölni a kiszemelt személyt.

Így a kisázsiai Pontosz (Észak-Törökország) uralkodóját, VI. Mithridatészt (Kr. e. 120–62) sem tudta volna senki megmérgezni,  ha akarta volna. Ő ugyanis állítólag annyira félt egy ellene szőtt összeesküvéstől, hogy fokozatosan növelt dózisokban különféle méreganyagokkal „edzette” a szervezetét. Hogy erre a lehetőségre miként jöhetett rá, arra nézve csak találgatni tudunk: valószínűleg egyszerűen kiváló önmegfigyelő volt, és kitapasztalta, hogy kis adagban megivott, mérgező teáktól (mondjuk pl. beléndektől) csak rosszul lesz, de nagyobb baj nem éri. Így érett korára tökéletes védettséget szerzett a mérgekkel szemben, amivel azonban csapdába is esett.

VI. Mithridatész profilképe

Egy háborúsorozata végén ugyanis a saját fia lázította föl ellene a fővárost, és ő maga egy toronyba szorult vissza. Mivel hiába tárgyalt a felkelőkkel, reménytelenné vált a helyzete, ám azt semmiképp sem viselte volna el, hogy a saját fia fogságába esik. Ezért úgy döntött, hogy öngyilkos lesz. Igen ám, de mivel? Hiszen őrá már semmiféle, akkor ismert méreg nem hatott – immunis volt, mindegyikkel szemben! Így kénytelen volt megkérni egy kelta zsoldosát, hogy szíveskedjék megölni őt. Az meg is tette, és így távozott az élők sorából a pontoszi király. Neve azonban örökre fennmaradt, mert a mérgekkel szembeni ellenállóképességnek, immunitásnak máig mithridatizmus a neve, az ellenmérget pedig (pl. kígyómarás esetében) a gyógyszertanban mithridátumnak hívják.

Lévai Júlia

 

Ez a cikk eredetileg 2012 márciusában jelent meg a mimicsoda.hu oldalon.