Mérges állatok földön, vízben, levegőben

Ha egy állatra azt mondjuk „mérges”, az nem azt jelenti, hogy dühös, hanem, hogy meg tud mérgezni egy másik élőlényt. Egyes állatok képesek a saját testükben mérget termelni, illetve tárolni, amelyet azonban eltérő helyzetekben és módokon használnak fel. Egy részük elsősorban a zsákmányszerzés során veti be a mérget, másoknál viszont csupán az önvédelem eszköze ez a kémiai fegyver.

A kígyók speciális mérge

Eredetileg majdnem minden hüllő mérges volt, de ez az evolúció során megváltozott. Azoknak a fajoknak, amelyek prédaállatai már a harapástól és a szorítástól is súlyosan megsérülnek, elsorvadt a méregmirigyük, vagy annyira lecsökkent a mérgük hatóanyaga, hogy bár a kisebb prédák elejtésére alkalmas maradt, de az emberre nézve veszélytelenné vált.

A különféle felmérések során nagyjából 600 mérgeskígyó fajt térképeztek fel, amelyek azonban nem alkotnak külön rendszertani csoportot. Közülünk nálunk a legismertebb a vipera.

A mérgeskígyók a zsákmányszerzéshez és az önvédelemhez egyaránt használják a mérgüket, amely a módosult nyálmirigyeikben termelődik, majd speciális fogakon keresztül jut be az áldozat testébe. A méregfogak lehetnek üregesek, de barázdásak is, ami azt jelenti, hogy a kilövellt méreg a fog külső részén lévő horonyszerű mélyedésen fut végig. Némelyik kígyó mérge többféle toxikus anyagot is tartalmazhat, és ha a teljes készletét felhasználná, azzal akár száz embert is meg tudna ölni. Szerencsére ilyen helyzet sosem jöhet létre, és a mérgeskígyók az életük során döntően a kisebb-nagyobb emlősállatokat bénítják le a mérgükkel, hogy azután egyben lenyeljék őket.

A kígyóméreg egyik különlegessége, hogy ha a véredények kikerülésével csak az emésztőrendszerbe jut be, akkor hatástalan marad, tehát nem mérgez. Ezen is alapulnak azok az orvosi célú kutatások, amelyek során a kígyómérgekből például az izom- vagy ízületi fájdalmakra állítanak elő gyógyszereket. 

A hüllők olykor nagy meglepetéseket okozhatnak

A kígyók mellett a kétéltűek közé tartozó szalamandra-félék, azon belül a gőték is rendelkeznek méreganyaggal. Ezek az állatok azonban közvetlenül a bőrük alatt termelik a méreganyagokat, amelyeket kizárólag önvédelemre használnak fel: ezzel riasztják el a természetes ellenségeiket.

Mesebeli fazonja ellenére a bordás gőte nem ártalmatlan: ha enni akar, csak kilő az egyik bordájával, mérget injekcióz a zsákmányába, és már ebéddé is vált az áldozata. (Fotó: Céline Guillemin, Wikimedia)

Ugyanakkor közéjük tartozik a világ egyik legcselesebb kétéltűje is. Ez a bordás gőte, amely első látásra úgy fest, mintha egy mesekönyvből lépett volna elő a történet egyik legkedélyesebb szereplőjeként. A szemlélőnek az az érzése, mintha egy kissé túlhízott elvarázsolt békát látna, akinek a sok evéstől narancssárga, máskor barna dudorok állnak ki az oldalán.

Csakhogy ezek a dudorok nem a jóllakottság jelei, hanem az állat speciális bordáira utalnak, amelyek feltekert nyílvesszőkként lapulnak odabenn. Amikor pedig a bordás gőtét megtámadja egy ragadozó, akkor a saját bőrét is áttörve kicsapja az egyik bordáját a külvilágba, és annak tűhelyes végével szabályosan beleinjekciózza a mérgét a másik élőlénybe. A gőte sérülése hamar begyógyul, az általa kilőtt toxikus anyag azonban súlyos károkat tesz az áldozatában. A mérgét még nem sikerült azonosítani.

Cseles csigatechnika

Hasonló módszerrel él a kúpcsiga is, amely a csiga volta ellenére a világ egyik leggyorsabban cselekvő élőlénye. Ő a reszelőnyelvét tartja készenlétben, amelyben egy kampós végű szigonyszerű tüske lapul – ezt használja a zsákmányszerzésre. Amikor megjelenik a szeme előtt az ebédnek kiszemelt áldozat, villámgyorsan kilövi rá az igen hosszúra megnyúló tüskét, majd miután megbénította a méreggel az állatot, behúzza a tüske segítségével a szájába. A kúpcsiga mérge 200 olyan anyagot is tartalmaz, amelyek mindegyike önmagában is mérgező. A koktél izom- és idegbénító hatású.

A veszélyes nyílméregbéka

Ugyancsak a kétéltűek közé tartozik az apró nyílméregbéka, amely onnan kapta a nevét, hogy a dél-amerikai törzsek indiánjai évszázadok óta az ő bőréből kiválasztódó mérget kenik a nyilaik cégére, és azzal vadásznak. A Közép-Amerikában és Dél-Amerikában őshonos színes nyílméregbékák toxikus anyagai több alkaloidot is tartalmaznak. Az alkaloidok nitrogéntartalmú, másodlagos anyagcseretermékek, amelyek döntő többsége a növényekben fordul elő, és csak ritkábban a baktériumokban, gombákban vagy az állatokban. A nyílméregbéka tehát egyike azon állatoknak, amelyek a növényekével azonos mérgeket tudnak termelni. Az egyéb kétéltűek közül a levélmászó békák, a barna és az óriás varangyosbékák, valamint a cserepesteknősök rendelkeznek komoly méregkészletekkel.

A vizek mérgesei

Ha elhagyjuk a szárazföldet és a vizek mélyére megyünk, ott elsősorban a kockamedúzák azok, amelyek a legmérgezőbb állatokat képviselik a gerinctelenek között. Ezek szintén zsákmányszerzéshez használják a mérgüket, de természetesen az önvédelmüket is ez biztosítja. Egy embernél nagyon gyors szívbénulást okozhatnak mérgükkel, amelyet a csápjaik szúró végeivel juttatnak be a testbe. Sokáig ennek az állatfajnak a mérgét sem sikerült azonosítani, de mára már létezik ellenszere.

Ugyancsak a mélyben les az áldozataira a kékgyűrűs polip, amelyet nem véletlenül neveznek csendes gyilkosnak. Mérge súlyos látászavart vagy beszédzavart, nagyobb adagolásban szívrohamot is okozhat.

A meredek falú tavakat és lassú sodrású folyókat kedvelő kacsacsőrű emlős mérgezési technikáit csupán a rivális hímekkel szemben veti be a párzási időszakban. Mivel a méregmirigyei és az azokhoz illeszkedő éles karmai a térdízületei mellett vannak, ez lehetővé teszi, hogy a víz alatt észrevétlenül lendüljön támadásba. Így a hímek násztánca bizonyára felér bármelyik tőröző páros virtuóz pengeváltásával.

A levegőben

A levegőben élő állatok közül elsősorban a pókok, méhek, darazsak és dongók azok, amelyek mérgét az ember is jól ismeri, ám ezek épp rá nézve általában jelentéktelenebbek. A pókok között azonban vannak híres kivételek. Ilyen például a fekete özvegy, amelynek mérge rendkívül erős idegméreg – akár bénulásos halált is okozhat.  A madárpókok ugyancsak élen járnak a veszélyességben. 900 fajuk közül mindegyik idegméreggel rendelkezik, amelynek erőssége azonban fajonként eltérő. Legnevezetesebb fajuk a tarantula, más néven tarantella. Ennek harapása olyan erős idegrángásokat okozhat, mintha az érintett extatikus táncot járna. A pók nevét a tarantella nevű tánc is őrzi.

És bár a madarak között egy olyat sem ismerünk, amely aktívan mérget bocsátana ki magából vagy mérget termelne, vannak madárfajok, amelyek mérgező rovarokat esznek, és így azok toxinjai felhalmozódnak a bőrükben és a tollazatukban. Ezért ezeket sem megérinteni, sem megenni nem szabad. Ilyen például a dolmányos gyümölcsrigó, amelynek bőre és tollazata olyan erős idegmérget tartalmaz, hogy az érintése zsibbadást, szúró érzést és bőrbeidegzési zavarokat okoz. Az afrikai tüskésszárnyú lúd mérge ennél is veszélyesebb: ebből 10 mg az ember számára már halálos lehet.

Jó tudni tehát, hogy bármennyire is lenyűgöző az élővilág, jónéhány állat esetében jobb tartózkodni a közvetlen érintéstől, és megelégedni azzal, amit a szemünk és az olvasmányaink kínálnak.

 

Végezetül álljon itt egy videó a világ tíz legveszélyesebb kígyójáról:

 

Lévai Júlia

 

Kapcsolódó könyveink:
Mi MICSODA Kígyók – Lesben álló vadászok
Mi MICSODA Hüllők és kétéltűek – Gekkók, békák, varánuszok