Menj a víz alá! – 1.

– Menj a víz alá! – mondjuk azoknak, akik éppen túl sok zagyvaságot hordanak össze, a felszólítással pedig azt javasoljuk nekik, hogy a szóban forgó butaságokat most már inkább a halaknak adják elő. De most másról lesz szó! Az ember ugyanis a szószátyárkodásától függetlenül, évszázadok óta valóban szeretne biztonságosan lemenni a víz alá.

Hol azért, hogy a víz alatti élővilágot kutassa, esetleg vadásszon, gyönggyel teli kagylókat hozzon fel, vagy csak úszkáljon és gyönyörködjön a természetben, vagy éppen azért, hogy ellenséges hajókat fúrjon meg vagy robbantson fel. Mára már az emberiség meglehetősen sok eszközt kifejlesztett a búvárfelszerelésektől a tengeralattjárókig.

Mivel mentek le először a víz alá?

Hogy pontosan mikor került sor az első merülésre, azt sajnos nem lehet tudni, de bizonyos feljegyzések, ábrázolások és törvények alapján a történészek ennek időpontját a i. e. 5000 körüli időkre teszik. Egy i. e. 885-ből származó asszír domborművön pedig valószínűleg épp egy lemerülést látni.

A Kr. e. 1. században virágzó gazdasági tevékenység volt különféle víz alá süllyedt tárgyak kiemelése a Földközi-tenger keleti medencéjének legnagyobb kikötői mentén.

A görög történetíró, Hérodotosz egy Szküllisz nevű búvár történetét meséli el, akit a i. e. 5. században Xerxész perzsa király a víz alatti kincsek felkutatására fogadott fel. A i. e. 1. századra pedig már általában is virágzó gazdasági tevékenységgé vált a különféle, vízbe süllyedt tárgyak kiemelése, a Földközi-tenger keleti medencéjének legnagyobb kikötői mentén. Ekkor jött létre különálló szakmaként a búvárkodás. Mivel azonban ehhez még nem voltak meg az oxigén leviteléhez szükséges eszközök, az erre szakosodott családokban a gyerekeket már kicsi korukban elkezdték edzeni arra, hogy minél tovább lenn tudjanak maradni a víz alatt.

Azért persze voltak eszközeik is a lemerüléshez: súlyként lapos köveket használtak (ezekkel kormányozni is tudták magukat), s a derekukra kötelet kötöttek, amellyel a parton maradó társaik szükség esetén kihúzták őket. A búvár szakma a mediterrán térségekben olyannyira beépült a társadalomba, hogy fizetésüket külön törvény szabályozta. i. e. 332-ben állítólag maga Nagy Sándor is lemerült az áltata alkalmazott búvárokkal. Azt akarta megnézni, hogy ellenfelei milyen akadályokat süllyesztettek el Türosz kikötőjében azért, hogy ő a hajóival ne tudja megtámadni a várost. A hadvezér azonban elég leleményes és vállalkozó kedvű volt ahhoz, hogy felkutassa és föl is szedesse a kikötőből ezeket az akadályokat.

Ilyen gyöngyökért gyakran az életüket is kockáztatva sokan lemerültek a tengerekbe.

Más területeken a kagylók termelte gyöngyért merültek vízbe. Japánban például női munka volt a gyöngyhalászat. Ott 15-20 méter mélységből hozták fel a kagylókat, s úgy védekeztek a hideg ellen, hogy a fülükbe vattát dugtak, a testüket pedig vastagon bekenték zsírral. A francia zeneszerző, Bizet (ejtsd: Bizé) A gyöngyhalászok című operájában állított emléket ennek a foglalkozásnak.

Hogyan próbálták megoldani a levegővételt?
Az emberi tüdő levegőtároló kapacitása véges, ezért már kezdettől fogva segédeszközök után kellett nézni.

Az első eszköz az üreges nádszál volt, amellyel azonban csak akkora mélységbe merülhettek, amennyit a nádszál hossza megengedett. A háborúkban mégis gyakran alkalmazták ezt a módszert olyankor, amikor a katonáknak észrevétlenül kellett átkelniük egy folyón. Próbálkoztak hosszabb csövekkel is, amelyek végére néha már olyan búvársisakot is erősítettek, amelyen adagolószelep is volt. Így a búvár elméletileg szabadon lélegezhetett, mai ésszel azonban ezt kevésbé lehet sikeres eszköznek elképzelni.

	Az első és leghíresebb magyar búvár az I. András seregében szolgáló Zotmund (Zothmund) nevű katona volt. A Képes Krónika szerint ő fúrta meg Pozsonynál a hazánkra támadó III. Henrik német-római császár hajóit, s azóta emlegetik őt Búvár Kund néven.

A búvároknak ugyanis nemcsak a levegő mennyiségének hiányát kellett leküzdeniük, hanem az ún. keszonbetegséget vagy dekompressziós betegséget is, amelyet a víz tömegének nyomása is előidézhet az emberi testben. Ennek létéről azonban akkor még csak sejtéseik lehettek, a lényegéről pontos képet nem alkothattak. A keszonbetegség kivédésére pedig sokáig nem volt eszköze az emberiségnek.

Mi a keszonbetegség?

A vízbe merülő ember tüdejére már sekély vízben (0,3 méter mélyen) is akkora nyomás nehezedik, ami akadályozza a normális légzést, még nagyobb mélységben pedig a mozgás sebessége és a nyomás együtt akár halálhoz vezető károsodásokat is okozhat. A jelenséget akkor kezdték orvosok is vizsgálni, amikor a hidak pillérein vagy az alagutakon dolgozó munkások közül mindenki azonos módon betegedett meg. A mélyépítési munkák során süllyesztőszekrényeket vagy keszonokat használtak (a francia caisson szó „nagy doboz”-t jelent), amelyekbe folyamatosan sűrített levegőt juttattak, hogy a munkások száraz környezetben dolgozhassanak. Minél hosszabb ideig tartózkodtak ezekben a keszonokban, annál gyakrabban jelentkeztek a betegség tünetei: megzavarodott az érzékelésük, baj volt a fülükkel, szédültek, elveszítették az emlékezetüket, esetleg a beszédképességüket is, szörnyű ízületi fájdalmaik voltak, tüdőembóliát kaptak és többen meg is haltak.

Paul Bert francia élettankutató hosszú és alapos vizsgálatokat végzett a betegeken, míg végül 1878-ban rájött, hogy mi is történik: a nyomás alatt belélegzett levegő nitrogénjének jelentős része feloldódik a vérben és a testszövetekben. Ha a nyomás hirtelen csökken, a nitrogén túl gyorsan tér vissza gáz halmazállapotba ahhoz, hogy természetes módon hagyja el a szervezetet. Emiatt gázbuborékok alakulnak ki az egész szervezetben, fájdalmakat és zavarokat okozva ezzel.

Ugyanez történik olyankor is, amikor a víz gyakorol nyomást az emberi szervezetre. Ennek az ismeretnek a birtokában már egyrészt gyógyítani tudták a betegeket, másrészt a vízbe merülőknél meg tudták előzni a betegség kialakulását. Ma már a búvárok csak úgy merülhetnek le, ha betartják a keszonbetegség megelőzésére szolgáló szabályokat. A merülés „útitervét” egy dekompressziós táblázat alapján kell megtervezni, s ennek alapján pontosan be kell tartani a sebességet és az ún. dekompressziós pihenőket. Ráadásként öt méterrel a felszín alatt pár perces biztonsági megállást szoktak beiktatni, hogy így is biztosítsák a búvárok egészségét.

Lévai Júlia