Különleges és olykor veszélyes repülőterek

Aki utazott már repülőgéppel, annak a fejében a repülőtér egy nyüzsgő hely, amelyről több, szinte beláthatatlanul hosszú kifutópályán gurulnak a felszálláshoz készülő, vagy éppen landoló gépek. Egyeseknek izgalmas, másoknak unalmas, de veszélyesnek egyáltalán nem tűnik. Vannak azonban repülőterek, amelyek látványa meg sem közelíti ezt a képet, sőt ezek éppen attól izgalmasak, hogy bizonyos mértékben veszélyesek.

Sziklára nem könnyű biztonságos repülőteret építeni

A világ legveszélyesebb repülőtereként az 1939-ben megnyitott Gibraltári Repülőteret szokták emlegetni. Ez az Ibériai-félsziget déli csücskén fekvő és az Egyesült Királysághoz tartozó Gibraltár egyetlen repülőtere. Tulajdonosa a brit Védelmi Minisztérium, üzemeltetője a gibraltári kormány. Gibraltár egy 425 m magas, 1250 m széles mészkőszirt, a Gibraltár-szikla, ezért sem volt könnyű oda repülőteret építeni.

Nagy-Britanniának azonban szüksége volt rá, hogy a lehető leggyorsabban összeköttetést tudjon teremteni ezzel a tengeren túli területével is, ezért már a repülés térhódításának kezdetén létrehozták ezt a repülőteret. Kiépítését az adott területen másképp nem lehetett megoldani, csak úgy, hogy a közúti forgalom keresztezze a repülőtér kifutópályáit. Ezért az ott haladó autóknak mindig figyelniük kell a gépekre, és természetesen elsőbbséget kell adniuk a pilótáknak. 

Akik számára azonban korántsem ez jelenti a legnagyobb veszélyt, de még csak nem is az, hogy a szikla körül rendszeres a ködképződés. Ennél sokkal nagyobb próbatételt jelentenek a szikla által keltett, kiszámíthatatlan légörvények, amelyek különböző erősségű és irányú széllökésekkel billentik ki a repülőgépeket a pilóta által beállított irányból. Ezért az itteni leszállás különösen nagy koncentrációt és gyors reakcióképességet követel a pilótáktól.

A repülőteret éppen ezért elsősorban kereskedelmi célokra használják, és menetrend szerinti, utasokat is szállító járatok csupán az Egyesült Királyságba és Spanyolországba indulnak innen. Az utasokat egyetlen terminál szolgálja ki a repülőtéren.

Madeira repülőterének biztonságát végül egy ilyen impozáns, mélyen az iszapba süllyesztett pilléreken álló leszállópályával lehetett megoldani.

Veszélyes, de gyönyörű

A legveszélyesebbek között Madeira repülőtere, a Funchal számít a másodiknak. Itt szintén az erős légáramlatok azok, amik megnehezítik a pilóták dolgát. Ugyanakkor ma egyúttal ez az egyik legszebb látványt nyújtó repülőtér.
A Portugáliához tartozó Madeirán 1964-ben nyitották meg a sziget fővárosától 14 kilométerre, közvetlenül a keleti tengerparton felépült repülőteret.

Ezt megelőzően, 1947-től hidroplánok, vagyis a vízre leszálló repülőgépek már indultak Madeiráról, a Machicói öbölből, Nagy-Britanniába és Portugáliába. A később megépített repülőteret is csak ide, az öbölbe lehetett megtervezni, miközben a másik oldalán szorosan mellette magasodnak a hegyek, és már csak ezért sem könnyű ott leszállni a gépekkel. A megnyitásakor ráadásul még jóval rövidebb is volt a leszállópályája, ami miatt egy alkalommal egy gép bele is futott a vízbe.

És bár a szerencsétlenség nem követelt emberéletet, tanultak belőle, és azonnal nekiláttak meghosszabbítani a leszállópályát. Ezt végül egy rendkívül impozáns, 180 betonlábon álló hídjellegű építménnyel oldották meg, amelyet azóta még egyszer meghosszabbítottak. A korrekció után a kifutópálya 2,7 kilométeres lett, és így már a nagyobb gépek, például az Airbus A320-asok és a Boeing 737-esek is le tudnak szállni.
A pálya végét tartó oszlopok talpa százhúsz méter mélyen fekszik a tenger felszíne alatt, ezért azokat a legnagyobb gép rezgése sem billentheti ki a helyükről.

És ha megolvad a talaj?

Van olyan repülőtér, amelyet a széllökéseken kívül a talaj maga is veszélyeztet. Ez a világ legészakibb repülőtere, a norvégiai Svalbard, amely Longyear város közelében épült, 1973-ban. Itt a gondot az okozza, hogy a talaj ún. permafroszt, vagyis folyamatosan fagyott állapotban lévő föld. Ez azonban tavasszal, a melegedés idején megolvad a felső rétegében, amitől a rádolgozott aszfalt is megcsúszhat, és ez életveszélyessé teheti a leszállópályát. Ezért különleges kötőanyagot kellett felhasználni az aszfaltozásnál ahhoz, hogy a gépek biztonságos talajon landoljanak, olyat, amely semmiképp sem mozdul el alattuk, a legfontosabb pillanatokban.

Csak nyolc pilótának van oda engedélye

Bár Bhutánnak négy repülőtere is van, de ezek közül csak a Parói Repülőtér az, ahonnan nemzetközi járatok is indulnak. Ugyanakkor a 2200 méteres magasságban lévő repülőteret 5500 méteres csúcsok veszik körül, amelyek miatt a pilótáknak akrobatikus ügyességgel kell rendelkezniük ahhoz, hogy biztonságosan le- és felszálljanak. Jelenleg a világon mindössze 8 pilótának van engedélye a parói leszállásra.

A hongkongi Kai Tak-ra érkező repülők úgy szálltak el a házak között, mintha csak játékszerek lettek volna. Holott ez egyre veszélyesebb volt, mind a repülőkre, mind a lakosokra nézve. Így végül be is zárták ezt a repülőteret.

Egy újrahasznosított repülőtér

A legtöbb hátborzongató, és egyben izgalmasan érdekes fotó valószínűleg a hongkongi Kai Tak Repülőtér felé igyekvő gépekről készült. A repülőtér környékén valóságos népmozgalmat jelentett a repülőgépek figyelése és fényképezése.  A tengerbe nyúló, keskeny földnyelvre épült rendkívüli pályán 1925-ben szállt le az első hidroplán, de csak 1928-ban építették meg azt a rámpát, amely megkönnyítette a mozgásukat. Az irányítótorony és a hangárok csak 1935-ben épültek meg, egy évvel később azonban már menetrend szerinti légiforgalom zajlott a repülőtéren.

1941-ben a németek oldalán harcoló japánok foglalták el a várost, és a következő évben ők hosszabbították meg a pályát (ehhez a szövetségesek hadifoglyainak munkáját használták fel). A háború után viszont a brit haditengerészet foglalta le a bázisaként a repülőteret. Ezután ismét megindult a polgári légiforgalom is, de ehhez már komolyabb pálya kellett, hiszen már nem hidroplánok repültek. Az ötvenes években 1664 méteresre nőtt a pálya, majd 1958-ban a tengerben is feltöltöttek egy részt, és ezzel 2542 méterre nőtt, míg végül 1975-től 3390 méteres hosszúságú lett a leszállópálya.

Ugyanakkor a környező települések a városvezetők figyelmetlensége és felelőtlensége miatt szép lassan teljesen bekerítették, körbeépítették a repülőteret. Egyre több hat- és nyolcemeletes blokkház épült a pálya közelében, és ezek annyira beleépültek a repülőtér terébe, hogy egy idő után a jelzőfények egy részét már csak a háztetőkre tudták fölszerelni. A városvezetők közül sokan úgy gondolkodtak, hogy a házak felett karnyújtásnyira úszó repülőgépek majd rengeteget hoznak a konyhára, az idegenforgalom révén.

Csakhogy kihagyták a számításaikból egyfelől az ott élők természetes igényeit, amelyek ütköztek a hatalmas zajjal és rezgésekkel, másrészt azt is, hogy ezzel a helyzettel egy idő után kifejezetten veszélyeztették a gépek utasainak az életét is. Egy CNN-es filmben megszólaló pilóta mesélte, hogy ez volt az egyetlen olyan nagy nemzetközi légikikötő, amelynek a megközelítéséhez 500 láb alatt 45 fokos bedöntésű fordulóra volt szükség, ami után az utolsó fordulót követően ráadásul a robot kikapcsolásával kellett rárepülni egy nagyon szűk területre. Ezt megelőzően mindvégig szorosan a házak felett kellett szállni, mert ha valaki a házak és az ott lakók megkímélésének szándékával magasan maradt, ezzel azt kockáztatta, hogy később túlfut a pályán és a tengerbe csúszik, ahogyan ez egyszer egy kínai Jumbóval meg is történt.

Kényszermegoldásként azt a biztonsági megoldást találták ki, hogy az utolsó, éles forduló helyét egy piros-fehér sakktáblaszerű alakzattal jelölté, a hegyoldalon. Erre még műszerek vezették rá a pilótát, de ezután már neki kellett átvennie az irányítást. Ekkor a legfontosabb az volt, hogy a végső szakaszban a jobbfordulóban nem volt szabad túlrepülni a pálya középvonalát. Ha valamitől ez mégis megtörtént – például mert az erős és váratlan széllökések átsodorták a gépeket –, a pilótának azonnal meg kellett kezdenie az átstartolást. Mindez egy idő után tarthatatlanná vált, ezért másik helyet kerestek a repülőtérnek, és a régit bezárták. Ám hogy ne vesszen egészen kárba, most úgy alakítják át, hogy luxushajók befogadására is alkalmas kikötő legyen belőle.

Békés nyaralóknak való

Bár nem rejteget különösebb veszélyeket, de mégis besorolható a különleges légikikötők közé Korfu (Kerkyra) Kapodisztriasz nevű nemzetközi repülőtere, amelyet a modern Görögország első kormányzójáról neveztek el.  A repülőteret 1937-ben alapították, egy öbölben, ahol kezdetben szintén hidroplánok jelentették a gépparkot. A második világháború idején a kifutó hossza mindössze 600 méter volt, és a légikikötő a német és az olasz hadsereg támaszpontjául szolgált.

Az idők során azután folyamatosan bővítették a pályát, majd amikor 1965-től alaposan megnőtt a forgalom, ez végül 2,4 kilométeres hosszúságúvá nőtt. Ám a felvezető fényeket még így is a vízben elhelyezett állványokra kellett fölszerelni, a kifutópálya eleje tehát a leszálló gépek felől nézve a tengerben van. Ha nagyobb gép érkezik, a repülőtér másik vége mellett futó műutat a biztonság kedvéért le szokták zárni.

A repülőtér különlegessége, hogy a leszálló gépek északkeleti irányból érkeznek, ami azt jelenti, hogy legalább negyedórán át alacsonyan és közvetlenül a sziget partja mellett repülnek a gépek. Így az utasok mindvégig közelről élvezhetik a vízparti városkák és a sűrű zölddel benőtt hegyek különleges látványát. Az utolsó szakaszban pedig a gép szinte karnyújtásnyira repül el a híres Egérsziget (Pontikonisszi) és a Vlacherna kolostor felett.

Ha megváltozik a szélirány, a gépnek a másik oldalról kell leszállnia, jóval meredekebb pályán, ám ez azzal az élvezettel egészül ki , hogy ilyenkor a gép tesz egy kört közvetlenül a város felett. A korfui gépeken ilyenkor folyamatosan kattognak a fényképezőgépek. De ugyanez történik odalenn is, a repülőtér előtt keresztbe futó töltésen, ahol viszont az ott várakozók azt élvezik, ahogy a fejük fölött nagyon gyorsan és nagy hangerővel elszálló gépeket alulról fotózhatják. Egyszóval ez a repülőtér ugyan jóval szerényebben, de mégiscsak ott van a világ olyan légikikötői között, amelyek több izgalmat kínálnak az embereknek, mint amennyit a repülés önmagában ígér.

Lévai Júlia