Igaz, ez utóbbiaknál nem zárat nyitunk vele, hanem rugót húzunk fel, illetve a korcsolya peremét csavarjuk szorosabbra, hogy fent maradjon a cipőnk talpán. Emellett bizonyos hangszereinknél is kulcsot használunk, amikor felhangoljuk ezeket, és megfelelő feszességűre húzzuk ki a húrjaikat. Mindezeken túl vannak olyan helyzetek is, amelyekben a „kulcs” kifejezést átvitt értelemben használjuk.
A főszereplők egy időben a kulcsok őrzői voltak
Mivel zárak és kulcsok már az ókorban léteztek (ezek történetét lásd itt) magától adódott, hogy a kulcs, illetve annak őrzése a görög-római mitológiában is jelentős szerepet kapott.
A görögök mítoszainak egyik legismertebb alakja az igazságosság istennője, Diké volt, akinek a rómaiaknál Iustitia (ejtsd: jusztícia) a megfelelője. Ő Zeusz és Themisz lánya, az ún. hórák egyike volt. Ez azt jelenti, hogy halandónak született, és csak később vált istenné. Mindenesetre amíg még az emberek között élt, afféle jogvédőként működött, és ha jogtiprást észlelt, jelentette Zeusznak. Emellett a nappal és az éjszaka kulcsát is ő őrizte. Ez úgy kerülhetett összefüggésbe a joggal, hogy annak törvényeit sok esetben éjszaka a legkönnyebb megszegni: olyankor járnak például a tolvajok és a rablók. Így aki ennek a két napszaknak a kulcsait őrzi, az befolyással lehet ezek eseményeire is. Később azután Diké elhagyta a Földet, és csillagképpé (Szűz) lett az égbolton.
Hasonló szerepet kapott a kulcsok ügyében Hekaté is, csak ő épp a földi világ másik végén, a halottak birodalmában, és annak ura, Hádész mellett. Ő az alvilág kulcsát őrizte, amivel nagy tekintélyt vívott ki magának. Hekaté Asztéria és Perszész lányaként a titánok közé tartozott, és a földi boszorkányok istenpárjaként létezett. Ez azt jelentette, hogy a varázslás, a sötétség és az éjszaka fölött uralkodott, mint a sötétség istennője és a boszorkányok úrnője is. Egyúttal Szelené mellett az egyik holdistenség szerepét is betöltötte. A kísértetek és az éjszakai jelenések fölött szintén neki volt hatalma. Ezért is jelent meg gyakran a fekete kutyái kíséretében, éjfélkor, a hármas keresztutaknál, hogy ott igazítsa el a legkülönfélébb szellemeket és kísérteteket. Egyúttal ilyenkor vitte el a számára ott elhelyezett ajándékokat is. Viszonzásképpen elsősorban a szülésre készülő nőket segítette.
| A pillanatot, amelyben Krisztus átadja a mennyország kulcsait Péternek, a reneszánsz korban többen is megörökítették. A legismertebbé a perugiai festő, Pietro Perugino (1448-1523) képe vált, amely Rómában, a vatikáni Sixtus-kápolnában látható. Perugino több freskót is készített, amikor 1482-ben részt vett a kápolna falainak felékesítésében, de azok közül ez bizonyult a legkiemelkedőbbnek. Nem csoda, hiszen akár a tömegben állók gesztusainak, testtartásának ritmusát, akár a háttér harmóniáját nézzük, a quattrocentóban (a 15. században, vagyis a négyszázas években) kialakult stílus legkiforrottabb megoldásait láthatjuk rajta. (Kép forrása) |
A római mitológiában a kétarcú Janus volt az, akinek az ajtók és a beavatások isteneként szintén volt köze a kulcsokhoz, ám neki ezeket nem kellett őriznie. Az ő szerepe az volt, hogy mint a legősibb istenek egyike, minden reggel kitárja, majd este bezárja az ég kapuit, amivel szimbolikusan a kezdet és a vég pillanatáról gondoskodott. Ezért is ábrázolták két ellentétes irányba néző fejjel, illetve arccal. A kulcsok szerepét azonban nem emelték ki a történetében.
A kereszténység hitvilágában a kulcs Krisztus hatalmának jelképévé vált, egyúttal az oldás és a kötés (más megközelítésben: elválás és összetartás) folyamatát is szimbolizálja. Elvontabban megfogalmazva úgy is lehet mondani, hogy az emberi kapcsolatok közti nyitások és bezárulások mozzanatainak mindig maga Krisztus, illetve az emberek hozzá való viszonya a kulcsa.
Ezt a hatalmat ruházta rá azután Krisztus Péter apostolra, amikor nemcsak a juhai és bárányai (értsd: a hitének követői) „terelgetését” bízta rá, hanem képletesen a mennyek kulcsait is átadta át neki, azzal, hogy ő legyen az egyházának legszilárdabb kősziklája. Így Péter lett az, akinek személyétől ettől kezdve elválaszthatatlan a kulcscsomó, amely a mennyeknek kapuját nyitja. Ahhoz pedig a továbbiakban az egyházon és annak tanításain, gyakorlatain át vezet az út.
Jó néhány évszázaddal később pedig, immár a mítoszoktól teljesen függetlenül, egy olyan tisztség is létrejött, amely kifejezetten a kulcsok őrzését szolgálta: ez volt a kulcsárok posztja. A kulcsárok voltak azok, akik a különféle éléstárak és pincék kulcsaiért voltak felelősek, illetve azokat is így hívták, aki a nagybirtokon általában az épületekre és a bennük dolgozókra felügyeltek.
ÁFA-kulcsok és zenei kulcsok
Mint a fentiekből is kiderült: a „kulcs” fogalma szimbólumként vagy átvitt értelemben használt jelentéssel is hamar önállósodott. Az idők során olyan kifejezések is teret nyertek, mint például a „helyzet kulcsa”, a „kulcsszereplő” vagy a „kulcsfogalom”. Az ezeknél prózaibb pénzügyek területén pedig kulcsnak nevezik azt a számítási alapot is, amelyet bizonyos összegek arányának megállapításakor használnak, ilyen például az ÁFA-kulcs is.
| A képen a két, legismertebb zenei eligazító jelzést: a violinkulcsot és a basszuskulcsot látjuk. Mivel az előjegyzés nélküli alaphangsorban, vagyis a C-dúrban a C az alaphang, ezért az érthetőség kedvéért itt egy-egy C-hang jelzi, hogy mit jelent a kulcsok használata egy ebben a hangnemben írt zeneműnél. Ha a grafikus a skála másik végén lévő C-ket is berajzolta volna, akkor a violinkulcsnál azt a harmadik vonalközben, a basszuskulcsnál pedig a másodikban látnánk. Mindenesetre az így is kiderül a képből, hogy a dallamok akár magasabban (mint a violinkulcsnál), akár mélyebben (mint a basszuskulcsnál) járnak, a hangterjedelmük miatt egyik esetben sem a kottáiknak kilógniuk a képből, a túlnyúlásaik egy-két pótvonallal megoldható. (Kép forrása) |
Ugyancsak fontos szerepük van a kulcsoknak a zeneművek írásos rögzítése, vagyis a kottaírás területén. A kulcsok itt azt segítik, hogy a kottaolvasó egyetlen, átláthatóvá szűkített térben és a rögzítéshez használt, öt vonalhoz igazítva lássa együtt, a különféle szólamok dallamait, illetve akkordjait. Ehhez az kellett, hogy mind a magasabb, mind a mélyebb fekvésben mozgó szólamok meghatározó hangjait úgy rögzítsék az öt vonal egyikén, hogy a dallamok legfelső, illetve legalsó hangja se lógjon ki nagyon, a vonalakon túlra, vagyis hogy minél kevesebb pótvonalat kelljen alkalmazni. Ezért a felső szólamoknál a G hangot a második, az alsónál pedig az F hangot a negyedik vonalon rögzítették. Ennek jelzésére találták ki a két legismertebb formulát: a G hang rögzítésére a violinkulcsot (amelynél a hurok alsó pontja mutat a G-re), az F hang kijelölésére pedig az F, más néven basszus-kulcsot (amelynél a görbület melletti, két pont közé esik az F hang). Ezek mellett még számos, további kulcs is létezik, amelyekről itt olvashatsz.
Izgalmas terület még a titkosírások világa is, amelyben a kulcs mindig egy olyan formulát, illetve elrendezést jelent, amelynek ismeretében egy adott, gondosan elrejtett szöveget lehet megfejteni.
Elrejtett üzenetek és titkos kulcsok
A titkosítás lényege, hogy az üzenet, amelyet például háborúkban vagy egyéb veszélyhelyzetekben egy fontos partnerünknek elküldünk, csak a beavatottak számára legyen egyértelmű. Ehhez első lépésben azt kell kitalálni, hogy milyen, biztonságot jelentő módszerrel rejtsük el a valódi tartalmát, tehát mi legyen az elrejtésnek az a trükkje, amire egy kívülálló semmiképp, vagy csak nagyon nagy munkával tud rájönni. A következőkben pedig arról kellett gondoskodni, hogy miközben az érintett személlyel mindenképp ismertetni kellett a trükköt, a kívülállókhoz ennek titka semmiképp se juthasson el.
A legelső trükkök egyike az ABC ismeretén alapult. Ezt már az ókorban, Julius Caesar korában is használták. Ekkor egyszerű betűeltolást alkalmaztak: például az A helyett C-t írtak, és ehhez hasonlóan a többi betű helyett is mindig az ábécében kettővel arrább lévőt írták le. (Forrás)
A megfejtésnek tehát ez a behelyettesítés volt a kulcsa. És bár ez nem a legbiztonságosabb módszer volt (hiszen aki fogékony a struktúrákra, viszonylag hamar rá tud jönni), mégis sokáig tartotta magát. Igaz, azzal egészítették ki, hogy nem egyszerűen a közismert ABC-t vették alapul, hanem egy olyat, amelyet speciális jelekkel – például kottafejekkel vagy paragrafus, illetve százalék-jellel is kiegészítettek. Természetesen úgy, hogy ezekhez is hozzárendeltek betűket vagy írásjeleket. Magyarországon például a török megszállók elleni harcokban, majd a Rákóczi szabadságharc idején is így titkosítottak üzeneteket.
De a skótok királynője, Stuart Mária is ezt használta az 1578 és 1584 közötti években, amikor az Erzsébet elleni összeesküvés tagjaival folytatott titkos levelezést a börtönből. Sajnos azonban ott már akadt olyan éles eszű ellenfél, Thomas Phelippes királyi tanácsos személyében, aki nemcsak megfejtette, de az általa feltárt, titkos kulcs birtokában elfogott üzenetet meg is tudta hamisítani, és mivel így egyértelművé vált, hogy Mária is pártolta az unokatestvére elleni merényletet, kivégezték. (A történet érdekessége, hogy 445 évvel később néhány kódfejtő, szakszóval kriptográfus, véletlenül rábukkant az egyik levélsorozatra, és kitartó munkával meg is fejtette azok tartalmát. Részletesen itt olvashatsz erről.)
Az üzenet elrejtésének egy másik, szintén jól ismert módszere volt az írás jeleinek ennél radikálisabb átrendezése, illetve különféle, lyukas részekkel tarkított rácsok alkalmazása kulcsként. Végül pedig az elektromos írógép megjelenésével már olyan, több áttétellel, átkódolással manipulált szövegeket lehetett létrehozni, amelyek visszakódolásához szintén különleges, erre a célra alkalmas gépeket kellett kitalálni.
Ilyen volt a II. világháború idején a németek által használt Enigma is, amelynek kódjelszavát ráadásul naponta megváltoztatták. Az Enigmát azonban végül egy angol matematikus, Alan Turing mégis fel tudta törni, így az angolok általában 3-6 órával az éjféli kódváltás után el tudták olvasni a német Enigma-üzeneteket, amelyekről a szövetségesek többi országait is értesítették. Az Enigma kódjainak megfejtése döntő jelentőségű volt a német nácik legyőzésében, s becslések szerint Turing munkája Európában legalább két évvel lerövidítette a második világháborút. (Forrás).
Végül nem lényegtelen az sem, hogy a kulcs szónak a szólásaink közt is van helye, s a legismertebb módon a humor területén. Aminek sajátos vonása, hogy itt épp a legszomorúbb eseményhez: a halálhoz kapcsolódik, amivel azonban nincs egyedül. A múlt században ugyanis, amikor nagy divatjuk volt az efféle játékoknak, néhány humorista egy egész sort állított össze arra építve, hogy miként lehet összekötni a különféle szakmák képviselőinek halálát a foglalkozásukkal. A sor pedig így fest:
– Az aratót lekaszálta a halál; A komikus megboldogult; A búvár örök álomba merült; A díjbirkózót legyűrte a halál; A muzsikusnak elhúzták az utolsó nótáját; A csónakos az öröklét vizeire evezett; A kertész a Paradicsomba jutott; A koldus jobblétre szenderült; A léghajós kilehelte a lelkét; A molnár leőrölte az életét; Az órásnak ütött az utolsó órája; A pék megette a kenyere javát; A pénztáros elszámolt az élettel; A szabónak elszakadt az élete fonala; A vegetáriánus fűbe harapott; A kovács elpatkolt, és végül A portás beadta a kulcsot.
Ugyanakkor a „kulcs” egy másfajta humorhoz kapcsolódva is megjelenik: olyankor, amikor esetleg fennáll a veszélye annak, hogy illetéktelen személyek is kihallgathatnak minket. Ekkor a kulcsról is úgy beszélnek, mintha maga is valamiféle megafon-szerű, a hangokat kifelé közvetítő cső lenne:
– A kulcsnak a lyukán is kirepülhet a szó, ha nem vigyázunk!
Szerencsére azonban ilyesmiről szó sincs, és ha a kulcs lyukát valóban a hangokkal is össze akarjuk kötni, akkor egyetlen dolgot célszerű tennünk: a szájunk elé tesszük, és erősen csücsörítve fújni kezdünk a résbe. Aki elég ügyes, az kis gyakorlással komoly zenei sikereket is elérhet, ezzel a speciális, fuvolázós kulcslyukazással.
Lévai Júlia
Babilon Kiadó webáruház – Mi MiCSODA, LOGICO, Mágikus állatok iskolája, babakönyvek, ismeretterjesztők és regények gyerekeknek. Kiadói kedvezmények.