Törzsszövetségek a mai Kazahsztán és Oroszország egykori területén
A török népekhez tartozó kipcsakok a kora-középkorban formálódtak önálló néppé. Nevük ma egyúttal egy összefoglaló név is a turkológiában (a törökökkel foglalkozó tudományágban): az altaji nyelvcsaládhoz tartozó köztörök nyelvek egyik jelentős ágát jelöli. A kipcsak-török népek irodalmának legrégibb, legfontosabb nyelvemléke a Codex Cumanicus.
A kipcsakok az 1. évezred végén a szibériai-kazak erdős sztyeppén éltek, és jó ideig a kimekek török nyelvű törzsszövetségének egyik felét alkották. Ez a törzsszövetség a nyugati türkök 656 táján bekövetkező bukása után alakult ki, s a nevükként használt kimek szó feltehetőleg a „két imek” kifejezésből ered. A Wikipedia leírása szerint a név, mint „két imek”, az imi és imek törzsekre vonatkozik, amelyek az Imi folyóról kapták a nevüket.
| Az ukrajnai Luhanszk hatalmas szoborparkjában őrzik ezt a kipcsak kőszobrot, amely a 10-11-dik században keletkezett, s egy korsót tartó nőt ábrázol. Az öltözék és az ékszerek kidolgozottsága a nomád életmód körülményei között kiemelkedő teljesítményt jelent. (Kép forrása) |
A kipcsakok a kimekek törzsszövetségének tagjaiként a 10-dik században a Tobol és az Isim folyó vidékén, a mai Kazahsztán, illetve Oroszország területén éltek. A kimek-kipcsakok délnyugati szomszédai ekkor az Aral-tó, a Volga és Urál közötti területen az oguzok voltak.
840 körül újabb törzsek csatlakoztak a szövetséghez, amely a 8-dik század végére a Balhas-tó és Dzsungária közötti területre is kiterjesztette az uralmát. Birodalommá akkor váltak, amikor az uralkodójuk a 9-dik század végén felvette a kagán címet. Ekkor a törzsszövetségnek már 12 törzse volt, és a kipcsakok révén nyugaton az Urálig terjedt a területük.
A birodalom virágzásának a 11-dik század elején megindult népvándorlás vetett véget. Ekkor kerültek kapcsolatba a kunokkal is, akik elődei még az 5-7-dik század között váltak ki az Amur vidékén élő, mongolos jellegű törzsszövetségből, és formálódtak önálló etnikummá.
Nagyjából a magyar államalapítás idején kezdték meg a vándorlásukat, egy kitaj támadás miatt. Útjaik során először a török nyelvű, de indoeurópai származású sárga ujgurokkal (más néven szárikkal), majd a kipcsakokkal találkoztak, akik ekkor kiváltak a kimek törzsszövetségből, és a kunok vezetése alá kerültek, illetve erős kun-szári-kipcsak törzsszövetséget hoztak létre. A „kimek” név ezután el is tűnt a korabeli leírásokból: ettől kezdve már csak imekekről és kipcsakokról esik szó.
Ezután egy ideig ez a törzsszövetség uralta a Szir-darja alsó folyásának területét, az Aral-tó környékétől a Volgától nyugatra kezdődő besenyő területekig. A 11-dik század utolsó harmadában már az Al-Dunáig terjedt a hatalmuk, amikorra viszont már követhetetlenné vált a keveredésük.
| Ugyancsak a luhanszki parkban látható ez a férfiszobor is, amely egy kipcsak férfi portréja. A szobrok megmunkálása azt jelzi, hogy a kipcsakok kőfaragványai magas színvonalon képviselték a nomád csoportok művészetét. (Kép forrása) |
Európában a vegyes etnikumú törzsszövetséget kunok, kumánok, kipcsakok, polovecek, kanglik néven is ismerték. Végül az akkori források egyre inkább a kunok nevét használták az egész törzsszövetség megjelölésére, ezért a belső csoportokat már nem lehetett pontosan elkülöníteni a kunoktól. Ráadásul a szövetség hamarosan egy nagyobb keleti, és több kisebb nyugati törzsszövetségre bomlott. A kipcsakok tehát egyre inkább beleolvadtak a kunok csoportjába, és valószínűleg a nyelvüket is közösen formálták, így az önálló kipcsak nyelv – amely az önálló etnikai lét biztosítéka lehetett volna – fokozatosan eltűnt.
Kapcsolat a magyarokkal
Amikor az addigra már letelepült magyarokkal is kapcsolatba kerültek, a kipcsakok inkább kun identitásúak voltak. Beolvadásukat az is nagymértékben felgyorsíthatta, hogy a térségnek ekkor kellett szembenéznie a hatalmas méretű mongol támadásokkal, és ez mindenképp erős, katonai egységet kívánt meg tőlük. Ezt a kunok vezetői meg is értették, és a népcsoportot Európa egyik legerősebb katonai csoportjává sikerült kiképezniük. A kipcsakoknak tehát érdemes volt inkább kunokként részt venniük a harcokban, amelyek során természetesen számos súlyos konfliktussal is szembe kellett nézniük. Ezek egyike volt a magyarokkal átélt összeütközés is.
Befogadás – kikergetés – újabb befogadás
1223-ban a kunok a felkészültségük ellenére súlyos vereséget szenvedtek Dzsingisz kántól. Vezetőjük, Kötöny (Köten) azonban nem várta meg a következő támadást, hanem – a további nyugodt és tervszerű felkészülés lehetőségének reményében – menedéket kért a magyar IV. Bélától.
A király örömmel fogadta be az amúgy tapasztalt és kemény harcosokat, hiszen az ország az apja kiköltekezése miatt épp nem rendelkezett ütőképes központi hadsereggel. Márpedig ilyesmire égetően szükség volt, hiszen Julianus barát hírnöki tevékenysége folytán már tudtak a mongolok készülődéséről, és az udvar felmérte a várható támadásuk veszélyeit. Ezért a király megbecsült hospesekként telepítette be a kunokat, és az akkori szokásokat követve jelentős kiváltságokat is nyújtott nekik.
Sajnos azonban ezzel egy időben arra is rákényszerült, hogy megszorításokat vezessen be a magyar földesurakat illetően. Ennek az volt az oka, hogy elődje, II. András nyakló nélkül osztogatta a földet a főuraknak, akiknek ezt kizárólag a feltétlen hűségükkel kellett meghálálniuk. Ez viszont azt jelentette, hogy az uralkodói kegy révén meggazdagodott réteg semmivel sem járult hozzá a gazdasághoz, illetve az ország katonai védelméhez.
A király éppen ezért jó néhány érdemtelenül kiosztott birtokot visszavett a főuraktól és még az adókat is megnövelte. Sajnos azonban eközben túllőtt a célon: elrendelte, hogy az uraknak a király jelenlétében állniuk kell a trónteremben, és ennek nyomatékosítása kedvéért a főúri székeket is kidobatta a helyiségből. Ezzel pedig kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a közéletet ettől kezdve a sérelmi politika uralja el. A sértett urak válaszként totális támadást indítottak IV. Béla ellen, és legfőbb ellenségnek a király katonai erejét adó kunokat jelölték ki.
Ahhoz, hogy sikeresen ellehetetlenítsék a kunokat, a közvéleményt is át kellett hangolniuk. Ezt nem volt nehéz elérniük, mert a többségében földműveléssel elfoglalt lakosság amúgy is gyakran került összeütközésbe a nomád hagyományokkal még bőven rendelkező jövevényekkel. Így a főurak igen könnyen megszervezhették a magyar történelem első gyűlöletkampányát, amelyet szinte huszonegyedik századi módszerekkel építettek fel.
Kampányukat egy nehezen ellenőrizhető – tehát annál könnyebben elhihető – hazugságra építették: arra, hogy a kunok valójában tatár kémek, akik kizárólag azért jöttek ide, hogy romlásba vigyék a magyarokat. Ezt a gondolatot pedig országszerte minden módon terjesztették.
Mindezek hatására 1241 tavaszán tömegek vonultak fel Pestre, és kardokkal, szablyákkal támadták a kunok ott táborozó vezérkarát. A vérfürdőben Kötönyt és a teljes kun vezérkart lemészárolták, amire válaszként a maradék kunok úgy vonultak ki az országból, hogy közben kirabolták és felégették az Alföld jelentős részét.
Amikor mindezek után megérkeztek az elképzelhetetlen méretű és kiválóan felkészült mongol hadak, azokkal csupán egy hatvanezres, templomos lovagokból és érseki-püspöki dandárokból álló hadsereg nézett szembe. Ők a muhi csatamezőn megsemmisítő vereséget szenvedtek (részletesen itt olvashatod el.)
Ami a kunokat illeti: később IV. Béla igyekezett helyrehozni a velük való kapcsolatot. Amikor Batu kán 1242 márciusában váratlanul abbahagyta a harcot és kivonult a szétvert országból (hogy miért, azt ma sem tudni pontosan), 1246-ban visszahívta a kunokat, akikkel együtt egyébként az alán eredetű jászok is megérkeztek az országba. 1279-ben pedig megszületett a törvény is, amely a későbbi Nagy- és Kiskunság területén biztosított a számukra lakóhelyet, és ezzel megindult a kunok integrációjának, sőt végül az asszimilációjának folyamata. (Ez utóbbit alapvetően az jelezte, hogy nem tartották meg a nyelvüket.)
A kipcsakok neve ekkor már a legritkább esetben került elő, a kunokét azonban számos településnév is őrzi, például Kiskunlacháza, Kiskunhalom, Kiskunfélegyháza, Kiskunmajsa, Kiskunhalas, Kunszentmiklós, Kunhegyes és így tovább. Ugyanígy a zenében, irodalomban is jelen vannak, mint például az „Én vagyok a, én vagyok a kunsági fi, /nékem nem parancsol senki…” kezdetű dalban, vagy Nagy Lajos író Kiskunhalom című könyvében, amely a két háború közti magyar író-szociográfiai irodalom kiemelkedő műve. Sőt, amikor az egyik legnagyobb költeményünkből, József Attila Dunánál című verséből idézünk, a kunokat is említjük: „Anyám kun volt, az apám félig székely,/ félig román, vagy tán egészen az”.
A tatárjárás utáni időszaktól a kipcsakok nevét önállóan már sem a helységek neveiben, sem egyéb módon nem őrizte meg a nyelvünk. Ám mivel tudjuk, hogy ők is a tagjai voltak ennek a népcsoportnak, az emlékük nem veszett el, csupán lezárult a történetük: a régmúlt egy darabjává, történelemmé vált.
Lévai Júlia
Babilon Kiadó webáruház – Mi MiCSODA, LOGICO, Mágikus állatok iskolája, babakönyvek, ismeretterjesztők és regények gyerekeknek. Kiadói kedvezmények.