Hol volt először karantén?
Ma, a koronavírus járványa miatt naponta hangzik el a karantén szó, amelyet nagyjából hatszázötven éve használ az emberiség. Azoknak, akik vélhetően vagy már bizonyíthatóan fertőző betegségtől szenvednek, csak egy jól elkülöníthető helyen – egy karanténban – szabad tartózkodniuk, amelyet meghatározott ideig nem hagyhatnak el, és ahová mások nem mehetnek. Karantént otthon is létrehozhatunk, de ez jellemzően inkább nagyobb területekre, olykor egész városokra vonatkozik.
Első alkalommal a Velencei Köztársaságban jelent meg a karantén, az akkor dúló pestisjárvány idején. Első formájában trentanának hívták, mert akkor még harminc napos zárlatot jelentett. Ezt 1374-ben rendelték el, a Köztársaság uralma alatt álló Ragusában (a mai Dubrovnikban). Később azonban kevésnek érezték a harminc napot, és a következő zárlatot negyven napra hosszabbították meg, miközben a betegeket a Lazzaretto Vecchio (laddzaretto vekkío) nevű szigetre száműzték.
| Az első karanténkórházat a Velence melletti Lazzaretto Vecchio szigeten hozták létre. A sziget a sírásók, koldusok és bélpoklosok védőszentjéről, Szent Lázárról kapta a nevét. A kórházakra azóta is használt lazarett kifejezés tehát Lázár nevét is őrzi. |
A helyzetből két, azóta közkeletű névszóként használt kifejezés is született: a „negyven napra” jelentésű, quaranta giorni kifejezésből lett a karantén, a szigeten alapított járványkórház nevéből pedig a lazarett, amelyet azután általában is használnak a kórházakra vagy katonai kórházakra.
A mikroszkóp felfedezése előtti korokban az emberek mit sem tudhattak arról, hogy egyáltalán milyenek a betegségek kórokozói és hogy miként terjednek. Mivel azonban a betegségek gyakran bűzös kipárolgásokkal is jártak, ebből annyit legalább fel tudtak ismerni, hogy ezek szerint valami terjed a levegőben. Továbbá azt is látták, hogy aki a beteg emberek közelébe kerül, azt ugyancsak megfertőzi a ragály. (A ragály szavunk szemléletesen ki is fejezi, hogy a betegség szinte hozzáragad az emberekhez.)
Az elkülönítés igénye már a Biblia ószövetségi részében is megjelent: Mózes harmadik könyvében már szerepel a törvények között, hogy ha valaki fertőző betegségben szenved, azt ki kell vinni a táborból. De emellett a neves görög orvos, Hippokratész is írt az elkülönítés fontosságáról. Egyúttal az is ő volt, aki a negyven napot tartotta határkőnek: úgy látta, hogy egy lappangó betegség tünetei általában negyven nap alatt válnak egyértelművé.
A velenceiek erre alapozva döntöttek a negyven napos karantén mellett, amelyet azután a kikötőikre is kiterjesztettek. A pestisjárvány idején, de még az után is jó ideig rendszeresítették, hogy a beérkező hajók személyzetét a rakományukkal együtt 40 napig el kell szigetelni. A hajó csak a parttól távol horgonyozhatott, és az emberek csak akkor léphettek be a kikötő területére, ha már egyértelművé vált, hogy a hajon nincs fertőző beteg.
Ez a negyven napig tartó elkülönítési rendelkezést azután a Földközi-tenger összes kikötőjében alkalmazták. Az intézkedés annyira szigorú volt, hogy még egy bőrkiütés is veszélyesnek számított. Ezzel együtt nem mindig sikerült ezzel hatásosan megakadályozni a nagyobb járványokat, hiszen ezek terjedését már akkor is segítette a modernizáció, a kereskedelmi utak forgalma és a kulturális kapcsolatok erősödése. Az európai térség egyébként is sűrűn lakott terület volt, emellett emberek tömegei utaztak el például a nagyobb egyházi zsinatokra, a kereskedők pedig a legkülönfélébb vásárokra. Barcelona, Marseille vagy Genova és Velence kikötői különösen forgalmasak voltak, így a pestis is könnyebben érkezett meg erre a területre. A karanténok ugyanakkor néhány ember életét mégiscsak meg tudták óvni.
Lehetett-e sikeres a karantén a középkorban?
Egyértelműen sikeres karanténokról nem beszélhetünk ebben az időben, csupán viszonylag hatékonyakról. Ezeken belül egyedül a milánói karantén volt az, amely mérhetően csökkentette a halálesetek számát. Robert S. Gottfried Black Death (Fekete halál) című könyvének adatai szerint ebben a városban jóval kevesebben haltak meg: a lakosok 15 százaléka esett áldozatul, mígnem a többi itáliai településen 40-50 százalékos volt a halálozási arány.
| A huszadik század elején világszerte a spanyolnátha tizedelte az embereket. A Kansas állambeli Funston Campben ugyan elkülönítették, de egyúttal össze is zsúfolták a betegeket egy sürgősségi járványkórházban. A mai higiénés előírások alapján így nem lehetne elhelyezni az embereket. (Forrás: Wikipedia) |
Ennek okait később többféle tényezőre is visszavezették. A történészek fontosnak tekintették például, hogy a város és környéke hosszú időn át általában is jobb helyzetben volt a többinél, hiszen az azon keresztülvezető kereskedelmi utak révén élénkebb volt a gazdasága, emellett üzemei, céhei révén kifejezetten Itália motorjának számított. A milánói lakosok tehát kevesebbet nélkülöztek, jobban és változatosabban ettek, így jobb egészségi állapotban voltak.
Emellett az is sokat számított, hogy a járvány kitörése idején az a Lucchino Visconti (lukkínó viszkonti) herceg állt a város élén, aki nemcsak jó helyzetfelismerő képességgel rendelkezett, de kiváló szervező is volt, és hatékonyan tudta mozgósítani a feladat megoldása érdekében a rendelkezésére álló erőket. Másfelől azonban kizárólag az érdekelte, hogy a városban csupán egészséges emberek maradjanak: a betegek gyógyítását, ellátását egyáltalán nem szervezte meg. A rendszer, amelyet létrehozott, gyakorlatilag a betegek halálra ítélését jelentette. Ezt csak az kerülte el, akinek szerencséje volt, és a különösen rossz körülmények ellenére is életben maradt.
Visconti rendszerében a legfőbb védővonalat a városkapuknál építették ki, ahol minden érkezőt őrök vizsgáltak meg. Akin felismerni vélték a betegség jeleit, azt nem engedték be. A városon belül pedig az egyház tagjaira hárult annak feladata, hogy figyeljék a lakosságot (bár voltak jó orvosok, de kiépített egészségügyi rendszer még nem létezett). A papoknak, szerzeteseknek kellett figyelniük a betegség jelentkezését. Ám mivel sem kórházakat, sem bármiféle külön épületet nem építettek a betegek számára, akin már egyértelmű volt a fertőzöttség, azt egyszerűen kitoloncolták a városfalakon kívülre és a sorsára hagyták. Az is előfordult, hogy a herceg egyszerűen befalaztatta a pestisesek házait, akikre ott már csak a halál várt.
Ebben az esetben tehát a város vezetője az egész települést tette karanténná, ami sok szempontból hasznos volt, de biztosra vehető, hogy ha emellett kórházakat is épít, még ennél is kevesebb halottja lett volna Milánónak. Ráadásul a városba később is visszatért a pestis, amellyel akkor már nem tudtak szembeszállni. Az 1361-es járvány 50 ezer, az 1630-as pedig 70 ezer áldozatot követelt. Mindez azt is bizonyítja, hogy a karantén önmagában nem elég a védekezéshez, még számtalan egyéb intézkedésnek is ki kell egészítenie.
Az addigi tanulságok alapján a középkor végére a karantén az egyre jobban kiépülő népegészségügyi rendszerek bevett részévé vált. Ekkortól már szigorú és kötelező állami intézkedések, törvények határozták meg a szabályait. A 18-dik századtól pedig már az államok gondoskodtak a megfelelő karanténok felállításáról.
Mióta ismert forma Magyarországon a karantén?
A Magyar Királyságban szintén a pestis tette szükségessé a karanténok felállítását. A járvány az 1400-1500-as években az oszmán fennhatóság alatt álló területekről érkezett: Szerbiából és a román fejedelemségek területéről. Ekkor a déli és keleti határvonal átkelőhelyein építettek ki védekező vonalakat, ahová ún. veszteglőházakat építettek, ezek jelentették itt a karantént. Ha a határra olyanok érkeztek, akik előzőleg járvány sújtotta helyeken jártak, akkor az ilyeneket a veszteglőházakba irányították, és nekik általában 1-3, de olykor 6 hétig is ott kellett maradniuk. A határon katonák dolgoztak, akiknek alapfokú egészségügyi képzésben kellett részt venniük, hogy biztonságosan felismerjék a betegségek tüneteit. A gyógyítást itt sem tartották fontos feladatnak, így orvosok csak a tömeges fertőzéssel fenyegető helyzetekben mentek ki a határra.
| Hirtelen fellépő, kisebb járványok vagy kriminális események idején olykor szállodákban is elrendelhetnek karantént. Rejtő Jenő nyelvi humorban különösen bővelkedő regényében a búbópestis ürügyével helyezik vesztegzár alá a Grand Hotelt. A szálló nemzetközi közönségének a Banánoxid nevű találmány képletéért folyó harcot kell végignéznie.. |
1738-ban súlyos pestisjárvány tört ki a temesvári csapatoknál, s ez azután egész Magyarországon, Ausztriában és Lengyelországban is elterjedt. Lezajlása után Mária Terézia a magyar és erdélyi határokon újabb veszteglőházakat állítatott fel, aminek hatására később csökkentek is a járványok Magyarországon. Általában véve ebben az időszakban hatékonyaknak bizonyultak az intézkedések, és a pestist az 1700-as évek végére sikerült Európából visszaszorítani.
Az első magyarországi karantén-törvény a tengerészekre vonatkozott, és 1755-ben jelent meg az uralkodó általános egészségügyi alaprendelete, a Generale normativum in re sanitatis (1770) további részeként.
Dr. Fónagy Zoltán történész szerint azonban mindez mit sem ér majd később, amikor Európába a kolera is megérkezik (1831). A bakteriális járvány Indiából indult ki 1817-ben, majd a perzsa-orosz háború katonái révén Moszkvát is elérte, ahonnan kereskedők és cári katonák vitték tovább Lengyelországba. (Ez utóbbiakat az 1830-as lengyel felkelés leverésére vezényelték oda.) Innen lengyel menekültek hurcolták be Galíciába, és onnan valószínűleg a tiszai só- és faszállító tutajosokkal érkezett meg Magyarországra. „A hatóságok azonnal karantént vezettek be, de a kór gyors terjedése miatt jobbára csak futottak az események után, rövidesen már egész országrészeket próbáltak meg elkülöníteni. Nyárra a Garam és a Duna vonalán gyakorlatilag Árvától Zimonyig kordon választotta ketté az országot”– mondta el Fónagy Zoltán ebben az interjúban.
Sajnos ezek a karanténok a kolerát csak nagyon kis részben tudták csökkenteni, így a 19-dik században ez a fertőzés hazánkban több mint egymillió ember halálát okozta. (Részletesen erről itt olvashatsz.).
Széchenyi olykor renitenskedett
Hazánk ismert személyiségei közül a „legnagyobb magyar”, gróf Széchenyi István is eltöltött két hetet egy karanténban, ahol azonban nem éppen a legjobb példával szolgált. 1819-ben az egy évig tartó kis-ázsiai és görögországi (vagyis az Oszmán Birodalom területén tett) utazása végén érkezett meg Máltára, ahol nem kerülhette el a karantént. Ám a maga diplomáciai ügyességével elérte, hogy a kötelező 30 nap helyett az orvos már négy nap után továbbengedje. Így jutott el Szicíliába, ahol szintén kiváltságokért folyamodott: azt kérte, hogy a hajón töltött időt is számítsák bele az ott előírt két hetes vesztegzárba. És mivel egészségesnek látszott, ezt meg is kapta. Szerencsére Széchenyi nemcsak egészségesnek látszott, hanem valóban az is volt, így ezzel a szabálykerülő viselkedésével nem terjesztett tovább betegséget.
Lévai Júlia
Babilon Kiadó webáruház – Mi MiCSODA, LOGICO, Mágikus állatok iskolája, babakönyvek, ismeretterjesztők és regények gyerekeknek. Kiadói kedvezmények.