„Nem káptalan a fejem, hogy mindent tudjak!” – hangzik a szólás. – Miért, ha tudnád, akkor kápos lenne? – kérdezheti ilyenkor egy vicces kedvű családtagunk vagy barátunk, aki persze szerencsés esetben tudja, hogy a szóban a -talan toldalék nem fosztóképző. Vagyis, hogy a „káptalan” kifejezést nem olyan melléknév, mint mondjuk a „színtelen”, a „szagtalan” vagy a „képtelen” kifejezések, amelyek létező ellenpárja a „színes”, a „szagos” vagy a „képes (rá)”. De akkor mi a káptalan?
Mi mindenhez értettek a káptalanoknál?
Egy másik régi szólásunk így hangzik: „Több esze van, mint az egész káptalannak”. Ebből máris kiderülhet, hogy a szó egy olyan csoportra utal, amelynek tagjai sok mindent tudnak. És ez így is van. A káptalan ugyanis egy testület, amely a katolikus egyházigazgatás része, és amelynek tagjai tanácsadókként, tanárokként és ügyek intézőiként segítik a püspökségeket, illetve az egyházmegyéket. Attól függően, hogy a testület egy székesegyház vagy egy templom vagy egyház mellett működik, a testületeket székes- vagy társaskáptalanoknak nevezik.
|
| A kanonokok a különböző korokban és helyeken különböző jelvényeket viseltek a nyakukban. A 17-dik századtól kezdve ez a bíborvörös jelvény volt a legelterjedtebb. A káptalani pecséten is ezt használták, amikor hitelesítették az okleveleket. (Kép forrása) |
Tagjai a kanonokok, vezetője pedig a prépost, és dékánok is dolgoznak köztük. A „káptalan” név onnan ered, hogy a kanonokok kezdetben az egyházi kánonok – vagyis a jogszabályok, könyvek és iratok – első számú őrzői, gondozói voltak, akiknek rendszeresen fel kellett olvasniuk a rendszabályok egy-egy fejezetét. A fejezet neve latinul capitulum volt. Ez kapcsolódott tehát össze a testülettel, és ebből született meg, különböző nyelvi átformálódások után a káptalan szó.
A prépostok pedig olyan áldozópapok, akik a rangsorban a megyés püspökök alárendeltjei, és mint ilyenek, az egyházi közigazgatás adminisztratív központjának a vezetői. A prépost az „elöljáró, előre helyezett” jelentésű praepositus, és a „tesz” jelentésű „pono” szó összetételéből keletkezett. A dékánok neve pedig a „tíz ember elöljárója” jelentésű decanus-ból ered. (A latinban a tíz = decem.) A dékánok a középkorban kolostori elöljárók, majd a tíz plébániát összefogó egységek vezetői voltak. Mivel az egyetemeket hosszasan az egyházak tartották fenn, ezért az azokat vezető személyeket is dékánoknak nevezték, aminek a szokását azután a világi egyetemek is megtartották.
A káptalanok tisztségviselői hagyományosan a következő szerkezetben dolgoznak:
– a közös vagyon kezelése a nagyprépost feladata;
– az istentiszteletekről és egyéb rendezvényekről a dékán gondoskodik;
– a fiatal papokat a mesterkanonokok tanítják, készítik fel a hivatásukra;
– a liturgiákhoz (szertartásokhoz) szükséges énekeket az énekes kanonokok gyűjtik össze és tanítják meg a többieknek;
– az adott intézmények, templomok tárgyait, tehát az öltözékeket, edényeket, egyéb kellékeket az őrkanonok gondozzák.
Mint ebből is kitűnik: a káptalanok valóban sokrétű munkát végeztek és végeznek, tehát okkal mondható el róluk, hogy sokféle dologhoz értenek, sok van a fejükben. Nem véletlenül váltak egy idő után ún. hiteleshelyekké, vagyis olyan szervezetekké, amelyek hivatalos iratokat, okleveleket is másolhattak, kiállíthatnak, és azokat őrizhették.
A hiteleshely régies neve bizonyságtevő hely, latinul loca credibilia/testimonialia volt. Ezeket a 13-dik században hozták létre a bizonyító erejű oklevelek kiadására, illetve másolására. De a hiteleshelyek tagjai végezték például a peres ügyek esetén az idézést, a tanúkihallgatást vagy a helyszíni szemlét, a határjárást, az eskütételt vagy az egyéb, a perrel kapcsolatos teendőket is. Ennyiben tehát a káptalanok gyakorlatilag a későbbi jegyzői-közjegyzői hivatalok elődei voltak. A 16–17. századtól a vármegyei, városi hivatalok írásbeli tevékenysége fokozatosan csökkentette is a hiteleshelyek jelentőségét. 1874-ben a közjegyzői intézmény véglegesen átvette a hiteleshelyek feladatkörét.
|
| A Pannonhalmi Bencés Főapátságot, Magyarország egyik kiemelkedő történelmi emlékhelyét 996-ban alapították. Ebben azóta is folyamatosan működik Szent Benedek-rendi monostor, ahol negyven fős szerzetesközösség dolgozik. Ennek tagjai az ora et labora (imádkozzál és dolgozzál) szellemében végzik a munkájukat: tartanak fenn egy bentlakásos gimnáziumot, továbbá könyvtárat, levéltárat, múzeumot és könyvkiadót, de még egy gyógynövénykertet is, miközben koncerteket is szerveznek. A bencés apátságot III. Béla nyilvánította hiteleshellyé. (Kép forrása) |
A három legfontosabb, országos hiteleshely Magyarországon az esztergomi, az óbudai és a székesfehérvári volt. Emellett a székesfehérvári johannita konvent és a Pannonhalmi Bencés Főapátság is országos hiteleshelynek számított.
A Wikipédia szerint Magyarországon, illetve a Monarchia korában a társaskáptalanok közül a székesfehérváriak és az óbudaiak voltak a legjelentősebbek. (A székesfehérvári közvetlenül a Szentszék alá volt rendelve.) Kisebb volt a jelentősége a nagyszombati, a pozsonyi, a soproni, a vasvári, a fiumei, a nagyváradi és a csázmai társaskáptalanoknak. Mivel a püspöki megyék kormányzása a püspök kizárólagos joga, ezért abban a káptalanok közvetlenül nem vesznek részt, ugyanakkor tanácsadó testületként segítik a székeskáptalan munkáját. (Ahogy például a bíbornoki testület ugyanígy, tanácsadó testületként segíti a pápát.) Amikor a püspöki szék megürül, olyankor megnő a káptalanok súlya: a rendes joghatóság nyolc napra a székeskáptalanra száll, és ilyenkor a püspöki jövedelmek kezelésére ún. oeconomust (gazdasági igazgatót, ejtsd: ökonomust) rendelnek ki, s a püspökség belügyeit is a káptalan intézi.
1848-ig a káptalanok az országgyűlésen az alsó tábla tagjai voltak, ahol egy-két követtel vettek részt. Nevüket a községek közül Balatonalmádi városrésze, Káptalanfüred őrzi, a közelében működő veszprémi káptalanra utalva.
Bár mára a jogi jellegű ügyintézések terén alapvetően csökkent a jelentőségük, sok helyen változatlanul fontos a közreműködésük a püspökségek ügyeinek intézésében. Legutóbb például a Vatikánban a pápa egy másik ország vallási közösségének káptalanjával tárgyalt, bizonyítva, hogy ő maga is komolyan veszi a káptalanok tudását és tapasztalatait, olykor a legfontosabb, nemzetközi ügyekben is.
Lévai Júlia