Sally Gardner könyveit a fordító, Fenyvesi Orsolya ajánlja.
Sally Gardner: Kacatkák Szemét-szigeten
Sally Gardner: Kacatkák és a teknőcgubanc
|
| A vidám fordító kezében a vidám könnyvel |
A Kacatkák-könyvek az én Klári mamámra emlékeztetnek – a bolondozósra. Akitől egyszer a játszótéren egy kislány kíváncsian (és talán némi rémülettel a hangjában) kérdezte: „Te mindig így jöjögöl?”
Cseresznyemagköpő-versenyt rendeztünk az irodában, a munkahelyén, este az ágyban fingóversenyt. Könnyes szemmel, hétrét görnyedve nevetett lelkesült baromságainkon, és ő tanította meg nekünk, hogyan harapjuk le a fagyistölcsér alját, hogy aztán a cukrászdától hazáig vezető, kutyatejjel szegélyezett járdát vétlen-szándékosan kipöttyözhessük csokival, punccsal és vaníliával.
Sally Gardner brit szerző, akit a nagy világteremtők közt tarthatunk számon, ugyancsak képes visszaváltozni kisgyerekké, ha épp kisgyerekeknek mesél. Öntörvényűen szavakat és kifejezéseket teremt, amelyeket aztán a legnagyobb természetességgel vet be.
Különös, a logikát bátran nélkülöző fejtegetésekbe fog, és valahogy jól jön ki ezekből. Random részletekkel képes találóan jellemezni egy-egy karaktert, helyzetet. Ha ellentmondásba keveredik, legyint egyet, és te, az olvasó, ránevetsz.
A Kacatkák-sorozatban lépten-nyomon valami hasznos dologgal foglalatoskodó, önfeledt, önnön valóságukban féktelenül dúló, jóságos szívű, némiképp oktondi és helyenként picit idegesítő, de nagyon szerethető mütyür lényeket teremtett. A köteteket ráadásul a lánya, Lydia Corry illusztrálta – a szöveg és a képek egysége olyan magától értetődő, hogy igazi anya–lánya kreatívkodást képzelhetünk mögé.
A könyvek alapötlete az én szívemnek legkedvesebb foglalatoskodást idézi fel: amikor a lányommal mindenféle szedett-vedett holmiból lényeket alkotunk és keltünk életre. És mintha a mesék valóban ezt a fajta felszabadultságot sugallnák: tele vannak keresetlen ötletekkel, találomra fordulatokkal és a kisgyerekekre is jellemző történetképzés olyan jellegzetességeivel, mint a miért-ne, a csak-azért-is és a túlságosan-is-vicces. A társadalmi üzenet, a természetvédelem és az újrahasznosítás fontossága így történetelem, nem fő szervezőeleme a narratívának – ezért nem is erőltetett.
Az történet legelején a műanyag palackokból eszkábált hegy olyan magasra nőtt már, hogy Dugó kapitány nem lát ki mögüle, nem tudja kormányozni a szigetet, amely így jeges tengerekre sodródott, amelyen most – hallatlan! – havazik. Ennél többet nem is árulok el az olvasói várakozás fokozása céljából, és inkább vallok egy kicsit gyerekesen, az ifjúsági magazinok stílusában a kacatkás kedvenceimről:
- Kedvenc megállapításom: „A gomb nem mancsba való.”
- Kedvenc karakterem: Aranka B. Etelka, a szerelmetes lelkületű díva, aki mindenkit csak „szénsavas és mentes drágaságomnak” szólít.
- Kedvenc kacatka-tárgyaim: a műanyag poharakból készített székek Cinkáék házában.
- Kedvenc kacatka-ruhadarabom: Csupor pukifólia kabátja.
- Kedvenc kacatka-napszakom: csurran-ár, vagyis a délután.
- Kedvenc kacatka-italom: derű, vagyis a tea.
És mivel a nyár hivatalosan is a nagy, ábrándos heverészéseké (ennek több fajtáját ismerjük, például a szellős-vízpartit vagy az álmatlan-forró-éjszakait), amihez különösen jól passzol az olvasás, ajánlom szeretettel ezt a két ihletett bolondozással teli, vékony kis kötetet minden kis nyakiglábikónak, vagyis embergyereknek!