Interjú Abby Hanlonnal, a Dory alkotójával

A hatéves Dory fantáziája megállíthatatlan. Az imádnivaló kis zsiványról szóló sorozat (magyarul eddig két kötet jelent meg belőle, a Dory fantáziája elszabadul, illetve a Dory végre igazi barátra talál) az Egyesült Államokban már egy halom gyerekirodalmi díjat besöpört, megjelent franciául, németül és több más nyelven, most pedig végre itt van, hogy a magyar gyerekek (és felnőttek!) is elolvadjanak tőle. Interjú a szerző-rajzolóval, Abby Hanlonnal.

Abby Hanlon New Yorkban él férjével, kilencéves ikreivel és Caroline nevű kutyapajtásukkal.

Úgy sejtem, a magyar olvasók is alig várják már, hogy megismerjék Dory-t! De vajon hogyan született meg Dory figurája?

Először is hadd mondjam el, nagyon izgatott vagyok, hogy a Dory-könyvek magyarul is megjelennek! Igazi megtiszteltetés és hatalmas öröm, hogy kis hősöm eljut az óceánon túlra. Örülök annak is, hogy Dory bolondozásai nemcsak az amerikai gyerekek számára szórakoztatóak, hanem a világ minden pontján viccesek.  

Hogyan született meg Dory figurája? A mi családunkban is három, korban egymáshoz nagyon közeli gyerek volt. A nővérem volt a legidősebb, a bátyám a középső, én a legkisebb. A nővérem és a bátyám hasonlítottak egymásra, szerettek együtt játszani, míg én csak az idegesítő kistesó voltam a számukra. Úgyhogy én is azt tettem, amit Dory: barátokat és kalandokat képzeltem magamnak. Akkor meg azért mentem az agyukra, mert folyton magamban beszéltem. Most viszont mindez jó könyvtémának tűnt. Így született meg Dory –gyerekkori emlékeimből, érzéseimből hívtam életre, miközben azt próbáltam megérteni, mit jelentett a család legkisebb tagjának lenni.

Képzeletbeli barátja csodálja a kis Abby-t, amiért már képes egyedül bekötni a cipőfűzőjét.

Megesett, hogy a te fantáziád is olyannyira elszabadult, hogy bajt hozott a fejedre?

Épp, mint Dory, én is érzékenyen és szenvedélyesen reagálok a dolgokra. A szabadon csapongó képzeletem olykor bizony átok – amikor a bolhából elefántot csinálok, amikor túlságosan beleélem magam helyzetekbe, és mindig a legrosszabbra számítok. Gyerekként különösen nagy gondot jelentett számomra, hogy néha képtelen vagyok logikusan gondolkodni. Emlékszem, egy időben például rászoktam, hogy egy piros filctollal rúzsozzam magam. Boldogan csodáltam magam a tükörben, aztán gyorsan lemostam a számról, nehogy anya meglássa. Igen ám, de aztán egyszer csak szöget ütött a fejemben a gondolat – mi van, ha a filctoll mérgező? Hogyne lenne az, különben mindenki filctollat használna rúzs helyett. Biztos voltam benne, hogy végem van, haldoklom, ráadásul csak magamnak köszönhetem az egészet. De kész voltam belehalni a filctoll-mérgezésbe, mintsem bevalljam anyának, mit műveltem. Úgyhogy hetekig, hónapokig abban a tudatban éltem, hogy bármelyik pillanatban holtan eshetek össze. 

Abby Hanlon és kilencéves ikrei, Louisiana és Burke, akiknek mint írótársaknak ajánlotta a szerző a Dory végre igazi barátra talált.

Dory igazi egyéniség. Legszívesebben egész nap le sem venné a hálóingét, szereti magát kutyának tettetni, és odáig van a szalámiért, amit ő csak lötyisütinek becéz. Imádnivaló részletekkel teszed élővé főszereplődet.

Dory tulajdonságait, játékait, szokásait a fiam és a lányom ihlették. Ikreim vannak, most kilencévesek, de az első Dory könyv megírása még épp csak betöltötték az ötöt. Sokat kémkedtem utánuk, amikor játszottak, így formáltam Dory karakterét. Például a fiam évekig szerette Buksi kutyának tettetni magát, és a lányom volt a gazdija. A fiamnak volt egy imádott tehénjelmeze, hónapkon át le sem lehetett róla imádkozni, és mindig kérte, hogy fejjük meg! Egyszer, hogy a szurit megbosszulja, megpróbálta megszúrni az orvost. A lányom nem szívesen hordott mást, csak hálóinget, állandóan szalámiért könyörgött, és több szoknyát hordott egymáson. Mindketten szerettek erődöt építeni, méreglevest készíteni, a szennyeskosárban húzni-vonni egymást a lakásban, és altatólövedékkel támadni az ellenségeikre.

Mesélj a munkamódszeredről! Hogyan látsz neki a történet felépítésének?

Az első mindig a humor. Feljegyzem a vicces dolgokat, amiket a gyerekeim és a barátaik mondanak vagy tesznek. Egy egész halom ilyen jegyzetem van. Ilyen jókat egy felnőtt nem tud csak úgy magától kitalálni! Aztán ezekből a beszélgetéstöredékekből jeleneteket írok. Ha szerencsém van, utólag nem is látszik, hol van a varrás, mert a töredékek valahogy elkerülhetetlenül történetté állnak össze.

A rajzokkal sokkal többet szenvedek. Irtó nehéz megtalálni egy bizonyos arckifejezést, amire épp szükség van. Olyan is megesik, hogy a vázlatban eltalálom, aztán amikor a végleges verziót akarom megrajzolni, valamiért mégsem működik (lightboard segítségével rajzolom át a vázlatot). Az általam rajzolt arcok, egyszerűek, vázlatosak. Elég, ha egy pötty (a szemeket is pöttyök jelzik csupán) rossz helyre kerül, és nem működik az arc. Mind a mai napig nem értem, hogyan, miért szokott sikerülni olykor mégis, de egyszer csak ott van a papíron, és szinte megszólal.

Az első vázlatos rajzok Szipircsókról.

Melyik fontosabb számorda, az írás vagy a rajzolás?

Elsősorban írónak vallom magam. Egész életemben író akartam lenni. De még mielőtt íróvá váltam volna, tanítónőként dolgoztam. Elsősöket tanítottam, és gyerekkönyveken ötleteltem. Azon kaptam magam, hogy inkább képekben gondolkozom. Úgyhogy 28 éves koromban nekiálltam megtanulni rajzolni. Gyerekkorom óta nem rajzoltam semmit, szóval ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy pálcikaemberekkel kezdtem. Sokat fejlődtem azóta, de még sok-sok évre van szükségem, hogy alaposan kitanuljam az illusztráció csínját-bínját. Valahogy úgy gondolok a rajzolásra, mint az írás kiterjesztésére, ezért külön nehézséget okoz számomra, ha a rajz nem kapcsolódik közvetlenül a szöveghez. Folyamatosan gyakorlom azt is, hogy a világot hogyan kell, lehet vizuálisan megtapasztalni.

Mint minden gyerek, Dory is hisztizik időnként. Szülőként hogyan kezelted a hasonló helyzeteket?

A gyerekeimnek rémisztő hisztijei voltak, de utólag visszagondolva már látom, hogy ez a frusztrációjuk levezetésének fontos és egészséges módja volt. A gyerekek olyan kevés befolyással bírnak a saját életükre! Azt hiszem, ha felismerjük, milyen nehéz gyereknek lenni, megértjük, hogy a hisztivel, legyen akármilyen súlyos, nem a mi megszégyenítésünk a céljuk. Úgy gondolom, a hisztit akkor kezeljük jól, ha mi magunk nyugodtak tudunk maradni. Ha nem sikítozunk és dühöngünk, már sikerrel jártunk. Hagyni kell, hogy levezesse a világ ellen érzett haragját, bármeddig is tartson ez, és bármit is vagdos közben hozzád.

A második könyvben Dory iskolába megy. Rögtön az első napon csodálatos barátságba bonyolódik osztálytársával, a magát királylánynak képzelő Rosabelle-lel. Megmosolyogtatóan szép, ahogy a két kislány összebarátkozik. Te emlékszel még az első igazi barátodra?

Hát persze! 8 éves koromban, a tanév közepén elköltöztünk, és egy lánysuliban találtam magam, ahol én voltam az új gyerek. Szinte ma is látom magam előtt ezt a vad kislányt, ahogy szünetekben körbe-körbe rohangál. A többi lányt üldözte, és próbálta megpuszilni őket. A korábbi, koedukált sulimban gyakran üldözték a fiúk így a lányokat, de a játéknak ez az új verziója egészen lenyűgözött. Ahogy a lány is. Hamarosan kéz a kézben szaladgáltunk, és azt képzeltük, hogy mindenféle veszélyek elől menekülő árva gyerekek vagyunk. Rengeteg képzeletbeli játékot játszottunk, amiket együtt találtunk ki, egy dolog volt közös bennük: mindig nagyon sokat kellett futni.

Készül a harmadik Dory-könyv!

Végezetül hadd kérdezzem meg: gyerekként szerettél olvasni? Mik voltak a kedvenceid?

Gyerekként nem csíptem annyira a könyveket. Főleg a saját világommal voltam elfoglalva, mint Dory is. Voltak azért fontos könyvek, amelyek alakították a belső világomat – imádtam például Richard Scarry Tesz-Vesz Városának hatalmas oldalpárjait, a temérdek apró részletet. Mindenféle szedett-vedett dolgokból és a játékaim különféle tartozékaiból magam is építgettem mindenféle városokat a szobámban.

Csodáltam Shel Silverstein könyveit is, gyakran elidőztem a versek és a fekete vonalrajzok fölött. A verseket aztán előadtam, a szüleim baráti társasága volt a közönségem.

Nagyon köszönjük az interjút, és várjuk a folytatást!

Köszönöm a figyelmes kérdéseket, és szeretettel üdvözlöm Dory magyar olvasóit!