Hol zongoraművész, hol miniszterelnök

Zrínyi Miklós költő és hadvezér; Eötvös József író és miniszterelnök; Göncz Árpád író és köztársasági elnök – azon, hogy az írói és vezetői képességek ekképpen összekapcsolódhatnak, nemigen szoktunk csodálkozni. A nyelv, a gondolkodás mindkét területen központi szerepet játszik. De vajon zenei hivatás és vezetői járhat-e együtt? Elképzelhető-e, hogy valaki egyszerre zongoraművész és miniszterelnök legyen?

Egy brit miniszterelnök és egy német kancellár

Mivel a zongorázás hosszú időn át az alapműveltség részének számított, gyakran előfordult, hogy ha éppen zongora is volt egy teremben, az ott lévők egyszer csak odaültek, és játszani kezdtek rajta. Ezt tette a brit miniszterelnök, Sir Edward Heath és a nyugat-német kancellár, Helmut Schmidt is, akik egy alkalommal, egy nemzetközi fórumon azzal zárták le a tárgyalásaikat, hogy együtt eljátszották Mozart két zongorára írt D-dúr szonátáját (K. 448). Hogy a teremben valóban két hangszer volt, vagy egyetlen zongoránál oldották meg a dolgot (ami, ha nem is könnyen, de lehetséges), arról nem szól a fáma.

A videón két jelentős előadóművész, David Barenboim és Martha Argerich játssza azt a Mozart kétzongorás szonátát, amelyet egy alkalommal két neves politikus, Sir Edward Heath és Helmut Schmidt is előadott, összekötve néhány pillanatra a zene örök értékeit a politikával. Erre tovább a videóhoz!

Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a két politikus életében óriási jelentősége lett volna a zenének. A zongorázás számukra gyerekkorból hozott tudást jelentett, amelyhez felnőttkorukban inkább a feltöltődés egyik lehetőségeként nyúltak vissza.

Sir Edward Heath egyszer ezzel a bon mot-val (ejtsd: bon mó; frappáns kiszólás) ajándékozta meg hallgatóságát: „Sokkal nagyobb hatalmat jelent a pódiumon zongorázni, mint miniszterelnöknek lenni”.

Hihetőnek tűnik, hogy az, akinek a politika „anyagát” – tehát az eleve változékony emberi kapcsolatokat, anyagi mozgásokat, folyamatokat, intézményi szerkezeteket, összességében a társadalmat – kell kézben tartania, annak a dolog természetéből adódóan jóval kisebb a hatalma ezek fölött. Alighanem ez is az oka, hogy történelemben eddig csak egy olyan személyről tudunk, akinek az életében mindkét hivatás egyforma súllyal szerepelt: a lengyel származású Ignacy Jan Paderewski zongoraművész. (Őt gyakran a német Ignaz Paderewski néven is említik).

A zenei és a politikai szabadság összefonódása

Paderewski az akkor orosz fennhatóság alatt álló, de lengyel többségű Kurilovkában született, kisnemesi földműves családban, 1860-ban. Életét mindvégig meghatározta, hogy hazájának ebben az időszakban is folyamatosan kemény harcokat kellett vívnia a függetlenségéért, hol az orosz, hol a német vagy osztrák bekebelezési szándékokkal szemben. És bár számára kezdettől egyértelmű volt, hogy nála a művészet az első, a Lengyelország iránti elkötelezettségét ez sem szoríthatta háttérbe. Egyformán fontosnak tartotta a zenében és a társadalmi életben átélhető szabadságérzetet, és miközben zongoraművészként hamar valóságos sztárrá vált, mindvégig Lengyelország függetlenségének élharcosa, a lengyel ügy nemzetközi propagálója is volt.

Az élete nem indult könnyen: apját az orosz hatóságok épp az ő születésekor deportálták Szibériába, amiért részt vett egy függetlenségi felkelésben, anyja pedig öt hónap múlva meghalt. Kisfiúként a testvérével együtt apai nagynénje vette oltalmába és nevelte fel. (Apja idővel hazatért, de ő sem élt sokáig.)

Mivel zenei tehetségét hamar felismerték, már tizenkét évesen beíratták a varsói konzervatóriumba, ahol végül zongoratanári képesítést szerzett. Egy ideig tanárként dolgozott, miközben családot is alapított (húszévesen), ám hamarosan a felesége is meghalt. Bizonyára ezek a családi tragédiák is hozzájárultak, hogy egyre mélyebben foglalkozott a zenével. Zeneszerzést is tanult, írt is zeneműveket, miközben a zongorajátékát folyamatosan fejlesztette. Eközben kiderült, nemcsak a darabok felépítése és előadása az erőssége, hanem mindennek a technikai oldala is.

Paderewski ebben Liszt Ferenc nyomában járt, aki a 19-dik század egyik legnagyobb virtuóza volt. Paderewski elsősorban az ő, és a szintén lengyel származású, de Franciaországban élő Chopin műveivel kápráztatta el a közönséget. Emellett Bach, Beethoven és Schumann darabjai közül is elsősorban azokat játszotta, amelyek jellemzően nagy technikai felkészültséget igényeltek.

A képen Paderewski a zongoránál ül, amelynek ő volt az egyik legvirtuózabb játékosa. Sajnos filmfelvételeket nem ismerünk róla, de a fennmaradt lemezek alapján nem nehéz elképzelni, hogy nemcsak az itt látható lazasággal, hanem a lehető legnagyobb szenvedélyességgel játszott a hangszeren.

Első, komolyabb sikerét egy bécsi koncerten aratta, huszonnyolc évesen. Ettől kezdve egymást követték a fellépések, és hamarosan világszerte a kor legvirtuózabb zongoraművészeként emlegették. Többek közt Németországban, Hollandiában, Franciaországban és Nagy-Britanniában tartott előadókörutakat, majd 1891 novemberében (harmincegy évesen) Amerikába is meghívták, ahol elsőként a New York-i Music Hallban lépett fel. Ezután további száz fellépése volt ott még, amelyeken szintén kiemelkedő sikerben volt része. Virtuóz játékának köszönhetően néhány év alatt világhírű zongoraművésszé vált. Ezt megelőzően (még 1889-ben) Svájcban vett magának lakást, és itt házasodott össze Helena Gorska von Rosen bárónővel, akivel harmincöt évig éltek együtt.

A politikához akkor került közel, amikor a sikerek nyomán jómódúvá vált, és anyagilag is tudta támogatni azokat a társadalmi törekvéseket, amelyek egybeestek a szemléletmódjával. Ilyen volt például az az 1910-es akció, amelynek során egy kisebb csoport Krakkóban egy fontos emlékmű felállításáért dolgozott. (Részletesen erről itt olvashatsz.) Ettől kezdve még inkább kiállt hazája függetlenségéért, és amikor kitört az első világháború, 1914 júliusában Henryk Sienkiewiczcsel együtt megalapította a Háború Lengyel Áldozatait Segélyező Általános Svájci Bizottságot.

Nem sokkal később a szervezet képviseletében az Amerikai Egyesült Államokban lobbizott a lengyel függetlenség ügyéért, amihez Woodrow Wilson elnök támogatását is elnyerte, s egyúttal mobilizálta az amerikai lengyeleket is. 1917-ben a Párizsban székelő Lengyel Nemzeti Bizottság (Komitet Narodowy Polski) washingtoni követe volt.

A háború végén, a köztársaság kikiáltása után, 1918 decemberében hazatért Lengyelországba, ahol a bal- és a jobboldal pártok kompromisszumának köszönhetően 1919. januárjában ő alakíthatott kormányt. Az év második felére azonban megrendült a helyzete (még egy merényletet is megkíséreltek ellene), így 1919. december 4-én kénytelen volt lemondani.

Visszatért az USA-ba, de a koncerteket egyelőre még mindig nem folytathatta, mert ezután a Népszövetségben dolgozott, Lengyelország követeként. 1921-ben azonban erről a posztjáról is lemondott. Kaliforniában telepedett le, és itt, legalább is egy ideig, ismét a zenének élhetett.

Ám mivel a 20-as évek végén az ellenzék ismét erősebben szerveződni kezdett, majd a második világháború kitörése során Hitler lerohanta Lengyelországot, nem maradhatott tétlen. Ekkor Władysław Sikorski emigráns kormányát támogatta, s a parlament szerepét betöltő Lengyel Nemzeti Tanács elnöke lett. 1940 augusztusában azzal a céllal tért vissza az USA-ba, hogy újra mozgósítsa az ott élő lengyeleket, de ezt a munkát már nem tudta végigvinni, mert egy év múlva, 1941-ben meghalt. Így végül bár politikusként fejezte be az életét, az akkor már egyre kiterjedtebb hanglemez-forgalomnak is köszönhetően máig úgy maradt meg az emberek emlékezetében, mint a múlt század elejének egyik legnagyobb zongoraművésze.

Lévai Júlia