Hóhérnak lenni

Mára a legtöbb országban eltörölték a halálbüntetést. Ahol mégis létezik, ott olyan eszközökkel hajtják végre, amelyekhez nem szükséges hóhér jelenléte. A múltban azonban több évszázadon át az akasztás, a lefejezés vagy a máglyára vetés jelentette a halálos ítélet végrehajtását, és ezekhez nélkülözhetetlenek voltak a hóhérok. Az ő munkájuk egy idő után önálló szakmává vált, a középkorban pedig hosszú ideig külön társadalmi osztályt is alkottak, ami egyszerre jelentett előnyöket és hátrányokat a számukra.

A hóhérok munkája és a törvények

Európában a 13-dik században vált önálló foglalkozássá a hóhéri munka. A hóhérok, más szóval bakók alakja ekkor hamar a középpontba került. A bűnözők ebben az időszakban jóval gyakrabban szöktek meg az igazságszolgáltatás elől, mint később, amikor az államok szervezettsége ezt már kevésbé tette lehetővé, ezért ezekben az időszakokban minden egyes kivégzés a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt zajlott.

A leggyakrabban így szokták ábrázolni a hóhért. Szerencsére ezzel az öltözékkel ma már csak a farsangi jelmezbálokban találkozhatunk. (Kép: )

A hatalom ezekkel a látványos eseményekkel igyekezett megerősíteni az erejéről és a jogrendszere kérlelhetetlenségéről alkotható képet. A látványosság fokozása érdekében a hóhéroknak gyakran vörös köpenyt és fekete vagy vörös csuklyát kellett viselniük. A legfőbb kötelességük volt, hogy pontosan, gyorsan és szakszerűen végezzék el a feladatukat, vagyis az elítélt kivégzését, amelynek módját a legtöbb országban kezdettől igyekeztek körültekintően szabályozni.

A hóhéri munka tehát jogi szempontból túllépett a barbár cselekvések körén. Az egyik, legfőbb szempont az aránytalan szenvedés – a másik oldalról nézve az öncélú kínzás – elkerülésének igénye volt. Az európai jogrend ezt olyankor is fontosnak tartotta, amikor akár a legelvetemültebb bűnözőről ítélkezett, hiszen az általánosan érvényes, vallásos világnézet minden körülmények között megkövetelte az Isten adományának tekintett élet tiszteletét. Másfelől pedig a halált önmagában a legnagyobb büntetésként értelmezték, ezért további szenvedésekre elvileg nem volt szükség.

Ezért kezdettől jelen voltak az olyan rendelkezések is, amelyek enyhítették a kivégzendők szenvedéseit. Még a máglyahalálra ítélteket is védték ilyen törvények. És miközben őket kifejezetten azért égették meg a városok főterén, hogy a kínhalál látványával is elriasszák az embereket bizonyos bűnöktől, a király, a herceg, a helytartó vagy az inkvizíció képviselője még azelőtt utasította a hóhért az áldozat megfojtására, hogy annak lábát elérték volna a lángok.

Ugyanígy a törvény – vagy pusztán a szokásjog – azt is előírta, hogy ha pallossal vagy bárddal végzik ki az elítéltet, de a hóhér elhibázta és harmadszorra sem sikerült halálos csapást végrehajtania, akkor őrá is szigorú büntetést szabjanak ki. Több országban ki is végezhették az ilyen kontár ítéletvégrehajtót, ha ugyanott azonnal meg nem lincselte őt a feldühödött tömeg. Az ugyanis már nem volt benne a hatalom és a tömeg képletes szerződésében, hogy ez utóbbinak gyomorforgató, rosszullétet okozó vergődéseket is végig kelljen néznie. Az áldozatok elhúzódó szenvedése akár részvétet is kiváltott volna belőlük, azzal szemben, ami a hatalom célja volt, vagyis hogy a nézők kárörömöt és elégtételt érezzenek egy-egy gyors és határozott kivégzés láttán. Mindezek mellett később olyan törvényeket is hoztak, amelyek már egyértelműen érvényesítették a méltányosságot: ha elvétette a hóhér a csapást, akkor az elítéltnek meg kellett kegyelmezni és szabadon távozhatott.

Mindehhez persze hozzátartozik, hogy a jogérvényesítés mellett gyakran ott volt a hatalmi önkény is. A magyar történelemben ennek legismertebb példája Hunyadi Lászlóé (Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet elsőszülött fiáé), akit V. László királyi tanácsa a Hunyadi családdal való politikai szembenállás miatt (nem mellesleg minden törvényes formaságot mellőzve) fővesztésre ítélt, gyilkosságért és felségárulásért. Az elítéltet 1457. március 16-án Budára, a Szent György térre vitték, amely akkor a legfőbb kivégzőhely volt. A legenda szerint a hóhér háromszor sújtott le rá a pallosával, de Hunyadi nem halt meg, sőt, felállt és hangsúlyozta az ártatlanságát. A szokásjog szerint ilyen esetben a királynak kegyelmet kellett volna adnia, V. László azonban ezt nem tette meg. Ezért a hóhér negyedszerre is lesújtott, amikor viszont már nem vétette el az ütést.

Az akasztásoknál a hóhérnak külön gondot kellett fordítania a kötelek minőségére. A felhasználandó kötélre egy csomót is rá kellett tennie, éspedig egy meghatározott helyen. A csomónak az akasztás során pontosan az áldozat nyaki ütőere fölé kellett kerülnie, hogy amikor a hóhérsegéd kihúzza a sámlit az elítélt lába alól és ettől megrándul a kötél, a csomó azonnal elszorítsa az eret. Ha a csomó rossz helyre került, az elítélt csak fuldokolni, vonaglani kezdett, de nem halt meg, sőt, többnyire az eszméletét sem veszítette el. Ez ismét csak a hóhér kontár munkájára utalt, és nem maradt következmények nélkül.

Milyen kiváltságaik voltak a hóhéroknak?

A hóhérok a kötelezettségeik fejében, és persze a népszerűtlen munka kárpótlásaként is többféle kiváltságban részesültek. Általában nem kellett fizetniük a házért, amelyben a családjukkal együtt laktak – mai szóval szolgálati lakás járt nekik. Egy finn tudós, Hannele Klemettilä-McHale kutatásai szerint gyakran egy speciális jogot is kaptak, amelynek francia szóval havage (hávázs) volt a neve. Ennek jegyében a hatóságok utalványokat adtak a hóhéroknak, akik ezeket élelemre és italra válthatták be a piaci árusoknál. Néhány városban arra is jogot kaptak, hogy összeszedhessék az elhullott vagy megölt, de fel nem használt állati tetemeket, amelyek révén értékes bőrökhöz és fogakhoz jutottak. Ha pedig ezeket eladták, a bevétel után nem kellett adót vagy vámot fizetniük.

Az amerikai történész két könyvet is írt Ferenc mester naplója alapján arról, hogy mit is jelentett a középkor végén hóhérnak lenni. Az egyik könyve címlapján nem a megszokott, riasztó képet látjuk a hóhérokról, hanem egy inkább meggyötört, elgondolkodó embert.

Az sem volt lényegtelen, hogy az ölés bűne óhatatlanul folyamatos erkölcsi dilemmát, feszültséget jelentett a számukra. A francia katolikus egyház ezt azzal enyhítette, hogy felmentette a hóhérokat a gyónási kötelezettség alól. A döntés azon alapult, hogy az ölés nem az ő személyes szándékuk következménye volt, ezért nem terhelheti az ő lelkiismeretüket. Ezzel a hóhérok mintegy örökös ígérvényt kaptak arra, hogy a haláluk utáni isteni igazságszolgáltatás nem fogja rajtuk számon kérni a Tízparancsolat hatodik („Ne ölj”) parancsának sorozatos megszegését. Ami azt illeti, rájuk is fért ennyi vigasz, hiszen az állam és a társadalom egyébként folyamatosan büntette őket a szakmájuk miatt.

Ferenc mester naplójának tanulságai

A hóhérokat a társadalom több téren is kirekesztette. Erről a legrészletesebben egy amerikai történész, Joel Harrington műveiben olvashatunk. Ő két könyvben is feldolgozta egy egykori hóhér, Meister Franz, vagyis Franz Schmidt (1555–1634) hosszú éveken át vezetett naplóját, amely a középkor egyik jelentős dokumentuma. (Részletesebben lásd a Múlt-kor történelmi magazin oldalán.)

Ferenc mester először egy Hof nevű város, majd Nürnberg és Bamberg bakójaként dolgozott, és eközben éles szemű megfigyelőként írt nemcsak a saját helyzetéről, de az őt körülvevő világról is. Az ő a naplójából is kiderül, hogy az emberek például soha nem hívtak volna be egy hóhért a lakásukba, de sok helyen a templomba sem engedték be őket. Még a házasságkötésüket is otthon kellett intézniük, és gyakran a gyerekeiket is kiutasították az iskolákból. Voltak városok, ahol a hóhér háza nem lehetett a település falain belül, a gyerekei pedig csak más hóhérok gyerekeivel házasodhattak.

K. Nagy Sándor A hóhér és a halálbüntetések című művének illusztrációja 1914-ben így ábrázolja a múlt század elejének akasztófáját.

Ez a társadalmi kirekesztettség, elszigeteltség szükségképpen ahhoz vezetett, hogy a hóhéroknak szinte csak alvilági alakokkal volt kapcsolatuk, miközben ők maguk korántsem tartoztak a lecsúszók vagy a társadalmi normákat megszegők közé. A hóhérok között feltűnően nagy arányban voltak írni-olvasni tudó, kifejezetten művelt emberek, akik az anatómiát is kitanulták, hiszen ennek jó része nélkülözhetetlen volt a szakmájukhoz.

Ezt a helyzetet az is erősítette, hogy mivel hóhérnak maguktól nem szívesen jelentkeztek az emberek, a helyi uralkodók, fejedelmek erőszakkal neveztek ki erre alkalmasnak tartott személyeket a szakmájukban már bizonyított alattvalók közül. Ilyeneket pedig leggyakrabban az orvosok, hentesek, kézművesek vagy tanítók között találhattak. És mivel a hóhér foglalkozásával magasabb fizetés és több juttatás is járt, a kiemeltek végül beletörődtek az erőszakos kinevezésükbe.

Eredetileg maga a naplóíró Ferenc mester is orvos szeretett volna lenni. Mi több, meglehetősen magas szintű tudásig jutott el ezen a területen, ám végül mégis engedelmeskednie kellett az akkor már erősen érvényesülő szabálynak: a fiúknak tovább kell vinniük apjuk mesterségét. Így neki is hóhérrá kellett lennie, de közben nem tett le a gyógyítói tudása hasznosításáról sem. Frantz Schmidt nagyjából öt évtizeden keresztül működött egyszerre orvosként és hóhérként. Feljegyzései szerint miközben 394 embert végzett ki és nagyjából ugyanennyit kínzott meg (általában korbáccsal) a hatóságok elrendelésére, 15 ezernél is több embert kezelt orvosként. Vagyis a fő tevékenysége az emberek egészségének, életének megmentése volt, ám ezzel sem tudta elkerülni, hogy mégis mindenki csak a hóhért lássa benne.

De általában is jellemző volt, hogy a hóhérok gyerekei az orvosi szakmába próbáltak elmenekülni az apjuk mesterségének továbbvitele elől. Ez azonban csak kevesüknek sikerülhetett, mert inkább az volt a jellemző, hogy ha be is jutottak az orvosi egyetemekre, végül a többiek mégis elkergették onnan őket, mondván, hogy akinek az apja olyan „tisztátalan” munkát végez, mint az övék, az maga is csak tisztátalan lehet. Ferenc mester feljegyzéseiből azonban az is kiderül, hogy neki legalább az élete utolsó éveiben sikerült megszakítania a láncot. Elérte, hogy az uralkodó közbejárásával visszaállíthassa a családja jó hírnevét, és megmenthesse a fiait attól, hogy kényszerűen az ő munkáját vigyék tovább.

Magyarországon a hóhérok szerepe korántsem volt ennyire jelentős, amihez az is hozzájárult, hogy II. József eltörölte a halálbüntetést. Ezt azonban a jakobinus mozgalmak idején, 1795-ben visszaállították, majd ennek jegyében végezték ki a mozgalom vezetőit a Vérmezőn, május 20-án. Az első modern magyar büntetőtörvénykönyv, az 1878-as Csemegi-kódex azután leszűkítette a halálbüntetéssel sújthatók körét – csak a király személye elleni felségsértés és gyilkosság esetén engedte alkalmazni –, ám egészében érvényben hagyta, és ez csak a rendszerváltás új alkotmányával változott meg, 1990-ben. Hazánkban az utolsó kivégzést 1988. július 14-én hajtották végre: egy 27 éves férfit akasztottak fel különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés miatt. 1990 óta azonban a halálbüntetéssel együtt a hóhéri szakma is megszűnt.

Lévai Júlia