2024-től már breaktáncosok is elindulhatnak az olimpiai játékokon: ettől kezdve ez a mozgásforma is versenyképes olimpiai sportágnak minősül, és breaking dance sport, rövidítve breaking néven lesz jelen a játékokon. De vajon hogyan jutott el idáig a break, amelyet inkább a táncként tartottunk számon? Mi indokolja, hogy ma már versenysportnak is lehessen tekinteni?
A kiindulópont: Bronx
A breaktánc annak a színes és élénk ifjúsági kultúrának a része, amelyet összefoglaló néven a hangutánzó eredetű „hiphop” szóval szoktunk emlegetni. Ezt afro-amerikaiak, latin-amerikaiak, és karibi amerikaiak hozták létre New York egyik kerületében, Bronxban, és nem véletlenül éppen ott.
Bronxban az 1970-es években egymást követték az ipari beruházások, amelyek néhány területen kiemelkedő gazdasági fellendüléshez vezettek, miközben azonban egyre nőtt a leggazdagabbak és a legszegényebbek életszínvonala közti különbség. Sok munkahely megszűnt, tehát nőtt és állandósult a munkanélküliség, amelynek következményeit a szociálpolitika nem tudta követni, s ráadásul a jobbmódúak lassanként el is költöztek a kerületből, üresen sorsukra hagyva az addigi házaikat, lakásaikat.
Az elhagyatott házak szinte kínálták magukat ahhoz, hogy a bandázások, majd a kábítószerezések kiváló terepeivé is legyenek, s ennek következtében Bronx egyre inkább a bűnözés színhelyévé is vált. Ez természetesen a szegényeknek sem volt jó, ezért köztük is sokan keresték a kiutat és törekedtek arra, hogy az itt élők legalább szót értsenek egymással. Hiszen ha megértik egymást az emberek, látják, hogy kinek mi a problémája, és mi vezeti őt ahhoz az életmódhoz, amelyben él, akkor könnyebb lesz tenni is valamit a közös gondjaik megoldásáért. A kíváncsiság, az érdeklődés felkeltésének pedig ősidők óta a szó, a zene és a ritmus, vagyis a tánc összekapcsolása az egyik legjobb eszköze. Szerencsére az ott élő afrikai, karibi stb. eredetű fiatalok családjai körében még éltek azok az ősi zenék, amelyek ezekhez kiváló mintákat, alapokat adhattak. Így az is magától adódott, hogy ők ehhez nyúljanak vissza, ezek elemeit használják fel egy olyan, új műfajhoz, amellyel egyúttal közösséget is teremthetnek. Így született meg a hiphop, amelynek két, legjellegzetesebb műfaja, a rap és a break azután, nagyjából 1973-tól, több évtizeden át valóban fontos közösségalkotó műfajokként váltak egyre népszerűbbekké, és egyúttal kidolgozottabbakká is. Majd nemcsak Bronx, hanem egész New York határain is bőven túlnőttek, s az amerikai városokon kívül végül más kontinenseket is meghódítottak. (Minderről részletesebben itt és itt olvashatsz.)
Hogyan álltak össze a tánc elemei rögzült rendszerré?
A breaktánc, vagy más néven bboying/breakin'/rockin' tehát a hetvenes években, a hiphop részeként indult útjára, és kapcsolódott össze az addig ismert, dinamikus amerikai táncokkal, zenékkel. Neve, a „break” szó szerint azt jelenti, hogy „törés, hasadás” repedés”, és azért választották, mert ez valóban jól kifejezi a stílus karakterét.
A break kezdetben szelídebb mozdulatokat tartalmazott, de ezekben mindig ott kellett lenniük olyan gesztusoknak, amelyek egyfajta megmerevedést, megállást is kifejeznek. Idővel pedig már pontosabban is körvonalazódott, hogy melyik az a négy alapmodul, amelyekből az igazi, ütőképes break szerkezete kerek egészként összeáll. Ezek pedig a következők:
1. Egy-egy szokásos táncos elem a toprock vagy uprock.
2. Amikor a lábak virtuozitása kerül előtérbe, illetve a táncos akár le is veti magát a földre, az a padlórock, más néven footwork vagy legwork.
3. Amikor a táncos beleáll, belemerevedik a mozdulatba, mintegy „lefagy”, az a freeze,
4. És végül, amikor az akrobatikus erőelemek határozzák meg a mozgást, az a power move.
A felsoroltak nemcsak eltérő formulákat, hanem különböző nehézségi szinteket is jelentenek, hiszen például egy akrobatikus mozdulatsort nyilván sokkal nehezebb összekapcsolni a lágyabb toprock-kal, mint ez utóbbiból átváltani mondjuk a virtuóz legworkre, amely persze a váltás után ugyancsak nagy koncentrációt igényel. Ahogyan az is, hogy ezeket milyen sorrendben variálja a táncos, és hogy közben poénra tudja-e kihozni, pl. a „lefagyásokat”, freeze-eket. Vagyis arra is külön figyelni kell, azt is kell gyakorolni, hogy a mozdulatokat hogyan illesztik össze a zenével, annak saját hangsúlyaival és ritmusaival.
Mindez tehát végül ugyanolyan rendszerré állt össze, mint amilyen például a klasszikus zenében az összhangzattan, amelynek ugyancsak pontosan leírhatók az egyes modell-szerű elemei. Ezekből külön is kiemelkednek az akrobatikus erőelemek, amelyeken belül szintén különálló formulák is kialakultak, ugyanúgy, ahogyan a gimnasztikában. Ilyen például az ún. „helikopter”, amely egy speciális lábmozgás neve, és ilyenek azok a pörgés-elemek is, amelyek ezerféle variánsban láthatók, fejen, vállon vagy háton. Márpedig ahol ilyen, jól látható rendszerrel rendelkezik egy mozgásforma, az azt is lehetővé teszi, hogy a táncosokat pontozni is lehessen, vagyis hogy mérni lehessen, mind az egyes elemek, mind pedig az egész kivitelezését. Ettől kezdve tehát már sportnak is nevezhető, amelyben összemérhetők az egyes résztvevők teljesítményei. A break tehát ennek alapján került be az olimpiai versenyszámok közé.
És hogy ebben Magyarország egy csöppet sem maradt le, azt az is bizonyítja, hogy a break már itt is jó ideje önálló szakágként létezik, például a Szolnoki Break Tánc és Extrém SE is ennek jegyében működik. Ezért az itthoni breaktáncosokat a lehetőség egyáltalán nem érte felkészületlenül, és így Magyarországról rögtön az első alkalommal két kiváló breakes is ott lesz a párizsi olimpián. (A velük készült interjút itt olvashatod.) Hogy milyen sikerrel szerepelnek, azt a következő hetekben tudjuk meg.
Lévai Júlia