Kalauzról az az egyenruhás személy jut eszünkbe, aki a vonaton a jegyeket ellenőrzi. Ám mivel a szó eredeti jelentése „vezető, útmutató személy”, sokáig azt jelölték vele, aki elkísért, végig vezetett másokat egy-egy fontos vagy különleges úton.
A mítoszokban és az irodalomban több olyan alakot is találunk, akinek legfontosabb jellemzője az volt, hogy mások mellé szegődött kísérőként.
Ókori lélekkísérők a görög-római kultúrában
A görögöknél és a rómaiaknál a túlvilági életnek is kiemelt fontossága volt. Mivel úgy gondolták, hogy az ember lelke a halála után is megmarad, magától értetődött, hogy a holtak kalauzokra szorulnak. (A lelkeket úgy képzelték el, hogy azoknak ugyan nincs testük, de az alakjuk az egykori testük formáját őrzi.)
Ezért a görög-római mitológia már az emberek halálának pillanatában is melléjük állította a találékonyság, az ügyesség és a furfangosság istenét, Hermészt. Az ő számos mellékneve között a „pszichopomposz”, vagyis a „lélekkísérő” jelző is szerepelt, mert ő kísérte el az elhunytak lelkét a Sztüx folyóig (ezt olykor Akhreón néven is emlegették). Hermész azután a Sztüxnél Khárónnak adta át a holtakat: ő az Alvilág révésze volt, aki a ladikján szállította át a lelkeket a túlsó partra, tehát ő is kalauz volt.
Khárón csak azokat vette föl a csónakjába, akiket a hozzátartozóik tisztességesen eltemettek, és egy oboloszt – latinos nevén obulust –, vagyis érmét is tettek a nyelve alá. Ez volt az ő fizetsége a szolgálatáért. Akivel nem küldtek oboloszt, azt százéves bolyongásra ítélte a Sztüx túlsó partján. (Ha ritkán is, de az obulus kifejezést ma is használjuk, ha arra utalunk, hogy valakinek keveset fizettek a munkájáért.)
Hermész egy alkalommal egy élő embert is elkalauzolt az Alvilágba: a különleges dalnokot, Orpheuszt, aki mindenkit elbűvölt a zenéjével. Orpheusz azért ment a holtak közé, hogy visszaszerezze elveszített kedvesét, Eurüdikét, és ebben segítette őt a kegyes lelkű Hermész. Orpheusz terve kezdetben jól haladt, hiszen miután énekével meglágyította az Alvilág urainak, Hadésznak és Perszephonénak a szívét, ők megengedték neki, hogy visszavigye Eurüdikét a földi világba. Az egyetlen feltétel az volt, hogy Orpheusz a lány előtt haladjon, és még egy pillanatra se nézzen addig vissza, amíg föl nem érnek az Alvilágból. Hermész mindvégig mellettük volt, és bátorította a dalnokot az önfegyelemre, ám Orpheuszt egy pillanatra mégis hatalmába kerítette a bizonytalanság és a kíváncsiság, és hátranézett. Így aztán elveszítette a szeretett Eurüdikét, akit ezután sem tudott soha elfelejteni.
Szintén nevezetes alvilági kalauz volt az ún. cumaei Sibylla (ejtsd: kuméi szibülla), akit Vergilius (i.e. 70 - i.e.19.) énekelt meg Aeneis (ejtsd: éneisz) című eposzában. A sibyllák Apollón isten papnői voltak, és közülük többen jóslással is foglalkoztak. A cumaei Sibylla az egyik leghíresebb jósnő volt a mítoszokban. Ő segítette az eposz főhősét, Aeneast (éneász) az Alvilág bejáratához, mivel a trójai hős meg akarta ismerni az Alvilág szörnyűségeit és csodáit, s egyúttal leszármazottjai jövőjét is. Az isteni elrendelés szerint belépéskor egy aranyágat kellett tartania a kezében, így léphetett be kalauza, a jósnő vezetésével az Alvilágba. Ott az egyik legmegrendítőbb élménye az volt, amikor az apjával is találkozott, ám hiába ölelte meg őt háromszor is, fájdalommal kellett tapasztalnia, hogy csak a levegőt foghatta át a karjával: a lélek megfoghatatlan.
|
|
Így ábrázolták egy középkori metszeten Aeneas és a Sibylla „sétáját” az Alvilágban. Az emberi formájú halottak mellett sokféle szörnyet is odaképzeltek a túlvilági helyre, ahol azonban Aeneas kalauza az aranyággal a kezében hatékonyan védi meg a hőst a veszélyektől. (Kép forrása: titkostortenelem.org)
|
Hasonló kalauzok természetesen más vallásokban is voltak – az egyiptomiban például a jól ismert Anubisz isten kísérte el a halottakat a túlvilágra.
Hogyan lett Vergiliusból is kalauz?
Irodalmi különlegesség, hogy jó néhány évszázaddal később az Aeneis szerzője, Vergilius maga is kalauzzá vált az egyik legnagyobb itáliai költő és filozófus, Dante Alighieri (ejtsd aligiéri) fantáziájában. Dante 1265-től 1321-ig élt, és ugyanúgy a haláláig dolgozott főművén, az Isteni színjátékon (olaszul: Divina commedia), ahogyan nagy példaképe, Vergilius is az övén.
|
| A firenzei születésű Dantét az olasz költészet legnagyobbjaként tartják számon. Gyakran ábrázolták babérkoszorúval a fején. (Kép forrása: Wikipedia) |
Egyik legjelentősebb magyar fordítója, Babits Mihály a művet a világirodalom legnagyobb költeményének nevezte. Az „isteni” jelző eredetileg nem volt része a címnek, ezzel egy ugyancsak olasz novellista, Boccaccio (ejtsd: bokáccsó) egészítette ki. A száz énekből álló műben a költő a poklot, a purgatóriumot (tisztítótüzet) és a mennyországot járja végig, s ennek megfelelően köteteinek címe Pokol, Purgatórium és Mennyország.
A költeményben leírt hatalmas vándorlás az 1300-adik évben, nagypéntekre virradó éjszakán kezdődik. Azért ekkor, mert Dante éppen harmincöt éves volt, ami a Biblia szerint a szokásos emberi élettartamnak pont a fele. Ezért is ez a mű első három sora: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz utat nem lelém”. (Babits Mihály fordítása.)
A költemény elején tehát költő eltéved egy sötét és kusza erdőben, amelynek képe gyakran szimbolizálja az élet sötétség oldalát és kuszaságát. Majd miközben egy naposabb magaslat felé indul, vadállatok törnek rá, amelyek egyúttal a lélek és a firenzei társadalom sötét erőinek metaforái. Az irigység párduca, a gőg és az erőszak dühös oroszlánja és a féktelen kapzsiság éhes nőstényfarkasa ugrik elé.
Ekkor tűnik fel az értelem és az erkölcsi tisztaság hőse, a költő Vergilius, aki szerencsésen kivezeti Dantét a veszedelemből, majd felajánlja, hogy a vezetője lesz az „örök helyek”, a pokol, a purgatórium és a mennyország felé. Dante először elfogadja az ajánlatot, de később egy időre visszaretten a feladat és a felelősség súlyától. Ám amikor megtudja, hogy Vergiliust az ő meghalt, majd üdvözült szerelme, Beatrice küldte elé, mégis elfogadja nagy elődje kalauzolását.
Ezután Vergilius mellett valóban végigjárja és megismeri mindhárom helyet, és közben a múlt nagy szellemeivel és kortársai halott lelkeivel is találkozik. Az ő tetteik, történetük és a költeményben elhangzó szavaik az élet és az erkölcs legfontosabb kérdéseit érintik. Így Vergilius kalauzolása végül a legkomolyabb filozófiai és lélektani utak bejárását jelentette.
Lévai Júlia