A fakírokról mindenkinek a szöges ágyon fekvő, turbános férfiak jutnak eszébe. A cirkuszokban egy időben valóban sok olyan mutatványos lépett fel, aki szöges ágyra feküdt, majd forró parázshalmon gyalogolt végig, mezítláb, esetleg még egy hatalmas tűt is átszúrt az arcán vagy a nyelvén – láthatóan anélkül, hogy mindez egy kicsit is fájt volna neki.
Kolduló rendek, szerzetesek
A „fakír” szó arab eredetű, és eredetileg azt jelentette, hogy „szegény”. A kifejezéssel kezdetben azokat a muszlim kolduló szerzeteseket jelölték, akik önként vállalták a szegénységet, és mindenfajta világi kapcsolatról és tulajdonról lemondtak. (Mint tudjuk, egyébként a keresztények között is számos hasonló rendház működött.)
|
| A képen egy olyan, indiai jógit látunk, aki akár fakír mutatványos is lehetne, ám ő csupán azt gyakorolja, hogy miképp lehet jól elviselni, ha az ember kénytelen a szó szoros értelmében tűkön ülni. (Forrás: Wikipedia) |
Az első fakírok tehát kolduló-imádkozó emberek voltak, akikhez egyúttal az életmódjukból eredő szenvedés képe is társult. Ennek alapján azután ugyanezzel a szóval kezdték illetni azokat az erősen vallásos hindukat is, akik gyakran sanyargatták magukat, mert hitük szerint azzal lehet a legbiztosabban megszabadulni a bűntől. Mindezek révén tehát a fakírság nemcsak a szegénységgel, hanem a szenvedéssel is erősen összekapcsolódott, mígnem végül egy olyan használata is elterjedt, amelynek során levált az életmódról, és önálló produkcióként jelentette a fájdalom és a szenvedés megmutatását.
Így váltak azonossá a fakírok azokkal a bűvészekkel, akik azután a cirkuszban léptek fel, és a mutatványaikkal érzéketlennek vagy sérthetetlennek tüntették fel magukat. Európában a 19-dik század második felétől ismerhették meg az emberek a fakír mutatványosokat, akiket egyúttal szent embereknek is tekintettek: olyanoknak, akik természetfeletti képességgel rendelkeznek.
Ami azt illeti, ezek a fakírok valóban sokkal jobban tudtak élni bizonyos adottságaikkal, mint mások, de ehhez nem kellett valamiféle isteni beavatkozás: elsősorban a koncentráció nagyon alapos kidolgozása kellett hozzá, s emellett még számtalan olyan tudás is az emberi testről, amely segít elkerülni bizonyos veszélyeket, és növelni az alkalmazkodóképességet.
Indiában a fakírok egyszerre zenészek és papok
A fakírok őshazájában, Indiában a fakír név továbbra is megtartotta a vallásos világhoz való kötődését, ám egyúttal át is alakult az az életmód, amely megőrizte a fakír hagyományokat. A fakírok szerepe némileg hasonlít az egykori sámánokéra, a különbség az, hogy a rítusaik nélkülözik a révületet.
|
|
Nyugat-Bengál egyik leghíresebb épülete a hindu Dakshineswar Kali templom.
A templomot Kali isten egyik megjelenési formájának, Bhavatarininek építették 1855-ben. Kali, más néven Kalika a halál, az idő és a változás istene, aki az egyik vallási irányzat szerint maga Parvati istennő, vagyis minden hatalom legfelsőbb alakja. Az épületen az indiai építészet legjellemzőbb vonásait is felismerhetjük. (Forrás: Nikkul, Wikimedia) |
Nem nélkülözik azonban a népi hangszereket, és azokat az énekeket, amelyekkel a saját, szűkebb közönségüket igyekeznek bevonni a közös elmélyülésekbe, áhítatokba. Többnyire már nem lépnek be szerzetesrendekbe, viszont általában továbbra is jóval szegényebben, szerényebben élnek az átlagnál.
Nemrég egy magyar fordító, író és tolmács, Burns Kati mondta el, hogy mit látott Nyugat-Bengálban, amikor módjában állt néhány, ún. fakírfalvat meglátogatni. (Ez a térség India keleti határán fekszik, és Bangladesh-sel határos. Részletesen itt olvashatsz róla.) Útjairól több helyen is beszámolt, így például a Klubrádió Ötös című műsorában (24:22-től), illetve egy online elérhető előadásban. Ezekből sok mindent meg lehetett tudni az indiai fakírokról, akik általában az ún. ashramokban, vagyis a kisebb közösségek spirituális elvonulóhelyein jelennek meg a hangszereikkel, és tartanak közös meditációkat, amelyek európai szemmel akár istentiszteleteknek (bár inkább „természettisztelet”-nek) is nézhetőek. (Ashramok egyébként nemcsak Indiában, hanem például már az ókori Görögországban és Kínában is léteztek.)
Indiában természetes módon kapcsolódtak össze a jóga hagyományaival, amennyiben itt is fontos szerepet kapnak a meditációk, az elcsendesedések, ám a hangsúly a közösségi együttléten van. A cél annak közös átélése, hogy amiben élnek, vagyis a természet jó anyaként veszi körül őket (az összejöveteleken gyakran esznek finom gyümölcsöket is, ennek a megerősítésére), s ez a világ egyúttal összeköttetést is kínál a magasabb szintű, „égi”, az isteni szférákhoz. A magasabb szintekkel kapcsolatba lépve az ember önmagában is meg tudja találni a magasabbrendű érzéseket, gondolatokat, vagyis az univerzalitást, a mindenre kiterjedő összetartozás-érzést. A fakírok hangszerjátéka, éneklése ezt a fajta átélést, odaadást segíti a többiekben is, a legkülönfélébb módon.
|
| A képen jól érzékelhető a bensőségesség és természetesség, amely a fakír zenészeket jellemzi, az ashramokban szervezett összejöveteleiken. (Fotó forrása) |
A tolmács elbeszélése szerint minden zenész legalább három hangszert tart magánál: egy pengetőst, amely a mindenütt ismert lantfélék-gitárfélék rokona, egy dobot és egy csörgőt. Ez utóbbi az, amely egészen biztosan minden játékos bokájára oda van kötve, szinte elmaradhatatlan tartozékként. A fakírok egyébként tovább is adják – tehát olykor kurzusszerűen megtanítják – másoknak azokat a hagyományos dalokat, amelyek az ő vidékükre jellemzőek, de természetesen a máshonnan megismert zenék hatásai is megjelennek a játékukban. Az ashramok több helyen iskolákként is működnek, sőt, egyes vidékeken az orvoslás túlmegy ezekben a lelki gyógyításon, és ezek a helyek valódi orvosi központokként is működnek.
A fakírság tehát a lényegét illetően nemhogy az érzéketlenséggel lenne azonos, hanem épp az ellenkezője: egy olyanfajta érzékenység fenntartásának igénye, amelyre minden ember képes, és amely elsősorban az univerzális összetartozáshoz viheti el az embert, a saját világával és a természet egészével.
Lévai Júlia