Ismeritek a Budapesti Állatkert elefántjait? Jelenleg három elefánttal találkozhattok, ha ellátogattok az állatkertbe, Angelével, Assammal és kettejük kiselefántjával, Arunnal, aki már itt Budapesten született 2017-ben.
Miféle elefántok?
Arun és a szülei ázsiai elefántok. Ezt a fajt magyarul gyakran indiai elefántnak is hívják, ami nem pontos megnevezés, mert az indiai csupán egy alfaj az ázsiain belül. Igaz, ennek a legkiterjedtebb az élőhelye, hiszen Indiában, Nepálban, Bangladesben, Burmán, Thaiföldön és Dél-Kínában is találkozhatunk vele. További alfaj még a Srí Lankán élő ceyloni, a Vietnam, Laosz, Kambodzsa, Malajzia területein lakó maláj, a szumátrai, valamint a borneói, amely törpe méretű elefánt.
Az ázsiai elefánt egyébként a második legnagyobb szárazföldi állat, csak közeli rokona, az afrikai elefánt nagyobb nála. Ez utóbbinak a füle és az agyara is jóval nagyobb. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) jelenleg a veszélyeztetett fajok között tartja számon, hiszen egyre zsugorodik az élettere.
Jellemzője, hogy a vállmagassága eléri a három métert, a hossza a hatot, és ahhoz még hozzá kell adnunk a 150 centiméteres farokhosszt is. Súlya a könnyebb teheneknél is eléri a 2700 kilogrammot, a bikáké pedig akár öt tonna is lehet. Agyaruk többnyire csak a bikáknál nől nagyra, de ennek mérete alfajonként eltérő lehet.
A többnyire lomha állatok sajátos tulajdonsága, hogy fantasztikusan föl tudnak gyorsulni: akár a 48 km/órás sebesség elérésére is képesek. Elsősorban fűfélékkel táplálkoznak, de levelet, fakérget, gyökeret és gyümölcsöt is esznek. Egy elefántnak naponta 150 kilogrammnyi táplálék az adagja, ám ennek csupán a negyvennégy százalékát emészti meg. Az emésztés folyamatához nélkülözhetetlenek a bélrendszerében élő, szimbiotikus baktériumok. Ahhoz, hogy az újszülöttek bélrendszerében elegendő halmozódjon fel ezekből a baktériumokból, kezdetben meg kell enniük az anyjuk ürülékét.
Az elefántok vízigénye sem éppen kispohárnyi: egy nap alatt akár 140 litert is felszívnak az ormányukkal, onnan öntik be a szájukba. Ezért is szeretnek sokat időzni a vízpartokon.
Az elefántok társadalma az év legtöbb napján két csoportra oszlik: a rokon tehenekből és azok fiatal utódaikból álló nőstényekre (ennek élén a legidősebb nőstény, a matriarcha áll), és a hímek csapatára, amelyek közül azonban sokan járnak magányosan. A nagyobb csordáka nap folyamán időszakosan kisebbekre oszlanak, amelyek trombitálással folyamatosan tartják egymással a kapcsolatot. A kifejlett bikák csak a párzási időszakban csatlakoznak a tehenekhez.
A párzási időszakban sajátos jelenség, az úgynevezett muszt (musth) uralja el az elefántokat. Ez a hormonális változások miatt előállt állapot felfokozott ingerlékenységet, agresszív, támadó viselkedést is jelenthet náluk.
A párzás időszaka rendszerint a heves esőzések idejére esik, aminek az az előnye, hogy a huszonkét hónap múlva születő borjaknak a sok esőnek köszönhetően különösen bőséges táplálék jut. A tehenek jó körülmények között általában 3-4 évenként ellenek, s a borjak körülbelül negyvennyolc hónapig állnak anyjuk oltalma alatt. Ivarérettségüket átlagosan 14 éves korukban érik el, de addigra a hímeknek el kell hagyniuk a szülőcsoportot. A fiatal bikáknak azonban még sokat kell várniuk a párzásra, erre csak akkor kerülhet sor, amikor dominánssá, vagyis vezető bikává válnak.
Szociális érzék
Az ellő tehenet gyakran segíti egy másik tehén is, tapasztalataikat továbbadják a fiatalabbaknak, a csorda elhullott tagjait meggyászolják. Mindez meglehetősen ritka az állatvilágban.
A tudomány mai állása szerint a gyász, és egyáltalán a halál tudatos felfogása egyedül az ember sajátja, hiszen ehhez fejlett agy és idegműködés kell. És bár több állatnál is – például a medvéknél, antilopoknál, leopárdoknál, jávorszarvasoknál és csimpánzoknál – megfigyelhető a halottőrzés szokása, az ennél sokkal mélyebb érzelmekre és tudatosságra utaló gyász és elhantolási igény egyedül az elefántoknál jelenik meg. Olykor úgy köröznek a halottjuk teteme mellett, mintha valóságos szertartást végeznének, majd megpróbálják levelekkel befedni, eltemetni a halottat.
Mióta vannak elefántok Magyarországon?
Magyarországra először valószínűleg Könyves Kálmán (1095-1116) idején érkezett elefánt. A magyar uralkodó ugyanis egy szicíliai gróf lányát kérte feleségül, és a család a lánykérésre érkező küldöttségnek egy elefántot adott ajándékul. Ám mivel akkor még állatkert sem volt, az ormányosok rendjének ez a képviselője a királyi udvar látványossága maradt. Jelenleg két állatkertben tartanak ázsiai elefántokat: Budapesten és a Nyíregyházi Állatparkban.
A budapesti Állatkertnek szinte a kezdetektől az egyik legismertebb része volt az Elefántház. Felépültekor, 1912-ben a Vastagbőrűek Háza nevet kapta. A szecessziós stílusú épületet Neuschloss Kornél műépítész tervezte, aki az elefántok indiai és afrikai származására utaló díszítőelemekkel ékesítette a falakat. Az épületen különleges pirogránit díszítmények, színes üvegablakok, zománcos csempék és eozinmázas állatképek voltak, és vannak ma is. A pirogránit, eozin és a zománcos csempe a pécsi Zsolnay porcelángyárból származik, és egyúttal a tulajdonos nagylelkűségének emléke is: a cég azzal támogatta az Állatkertet, hogy önköltségi áron adta mindezeket.
A keleties hatást erősítette egy 31 méter magas minaret is, amelyet azonban az I. Világháború idején, az akkor szövetséges Oszmán Birodalom kérésére lebontottak. A török vezetés ugyanis nehezményezte, hogy egy muszlim szimbólumot állatházhoz használnak fel. Szerencsére 1997-ben, amikor a házat Kugler Katalin és Anthony Gall tervei alapján rekonstruálták, vagyis az eredeti állapotában újjáépítették, a minaret is újjáépült, így az Állatkert még egy kilátóval is gazdagodott.
Az Elefántház egyébként a neve ellenére nem főbérlet: az ormányosoknak mindig több társbérlővel is meg kellett osztaniuk az életterüket. Egy ideig dél-amerikai tapírok, telenként rózsás flamingók is beköltöztek, máskor az elefántok távoli rokonai, a szirtiborzok színesítették az életet. A ház Zsiráfház felőli oldalán marabuk kaptak helyet, s mellettük sarkantyús teknősök is ott laknak.
Lévai Júlia