Népszerűségének oka, hogy elég hozzá egy szokványos üvegpalack vagy kerámia edény, valamilyen gyúlékony folyadék és egy rongydarab, amellyel az elegyet kívülről meggyújtják. Történetének érdekessége, hogy már az ókorban jelen volt, egyszerre példázva az örök emberi leleményességet és az ugyancsak örök rombolási, megsemmisítési vágyat. (Itt olvashatsz róla.)
Kezdetben a célpontok hajók voltak
A mai Molotov-koktélnak megfelelő fegyverfélét az ókor egyik legjelentősebb városában, Bizáncban (később Konstantinápoly, majd Isztambul) is használtak már az időszámításunk előtti időkben, amikor pedig még sem az üvegnek, sem a szovjet külügyminiszter nevének (Molotov) nem volt se híre, se hamva.
Mivel a város a Boszporusz déli kijáratánál fekszik, és északkeleten az Aranyszarv-öböl, lejjebb pedig a Márvány-tenger határolja, lakosai életében mindig jelentős szerepet játszott a hajózás és a tengeri kereskedelem. Ezzel az is együtt járt, hogy a bizánciak gyakran kerültek konfliktusba ellenséges hajósokkal, akikkel a hajók erődítmény-jellege miatt jóval nehezebb volt megküzdeniük, mint a szárazföldi támadóikkal.
| Ezen az ókori Bizáncról készült, távlati rajzon jól látszik, hogy a város milyen sok helyen érintkezik a vízzel. Ebből nemcsak az adódott, hogy a tengeri kereskedelme sokféle hasznot hozott a lakosai számára, hanem sajnos az is, hogy a víz felől érkező támadásokra szintén föl kellett készülniük. Nem csoda, hogy a megszokottnál leleményesebb fegyverek előállításán is el kellett gondolkodniuk. (Kép forrása) |
Ezért olyan fegyvert kellett kitalálniuk, amelyet messzebbről is be tudnak juttatni a hajókba, és amely ott nélkülük is jelentős károkat tud okozni. Igaz, a partról kilőtt, hatalmas kövek olykor végzetes nagyságú lékeket ütöttek, de a nyílt vízen a köveket nem tudták bevetni. Ebből adódott, hogy inkább valamilyen, tüzet okozó megoldást kerestek, olyat, amelyet nem lehet gyorsan eloltani. Így juthattak el végül ahhoz az ötlethez, hogy olyan fegyvert készítettek, amelyben vízzel nem eloltható tűz égett, és amelyet nyílvesszőkre erősítve is át tudtak lőni a célpontjukra. És mivel akkorra már jól ismerték az erre alkalmas kémiai anyagokat, ezek optimális keverékét is hamar kikísérletezték.
Milyen kémiai anyagokat használtak az ún. bizánci tűzhöz?
A görög történetíró, Thuküdidész már i. e. 500-ban írt a harci eszközről, amelyet akkor egyszerűen görögtűznek neveztek el, és kerámia edényekben tároltak. Az ehhez felhasznált anyagokról egy római császári mérnök, Sextus Tulius Africanus állított össze listát. Eszerint ezek a következők voltak: salétrom, nafta, kén, szurok, égetett mész, gyanta, kardamoniai pirit.
A felsoroltak közül például a naftát (naphtha) már akkor is számos területen hasznosították. Ez egy erősen gyúlékony, folyékony szénhidrogén-keverék, amelynek nevével több, illékony és erős szagú folyadékot is jelöltek. Így például a közönséges étert naphtha vitriolinak, az ecetétert (etilecetéter) naphtha acetinnek nevezték. (Később szintén naftának hívták az amerikai nyers petróleumból 80-150° között átdesztilláló illékony folyadékokat is. És mivel a nafta gyorsan oldja a zsírokat, az iparban ma a zsírok és olajok kivonására, továbbá motorok hajtására használják.)
Ebből és a többi, felsorolt anyagból született meg tehát az a keverék, amely hatékonyabban tudta megsemmisíteni az ellenséges hajókat, mint az addig használt eszközök. És mivel a kiégetett – tehát a továbbiakban hőálló – agyagedényeket is régóta ismerték, magától adódott, hogy a görögtüzet kerámia edénykékbe tegyék, és azzal együtt juttassák át az ellenséghez. Találmányuk annyira hatékony volt, hogy a „bizánci tűz” jelentős számú győzelemhez segítette hozzá a használóit, akik ezzel hatékonyan hozzájárultak a birodalom hosszú fennmaradásához. (Forrás)
| A képen egy francia tankot látunk, amely egy akadálypályán mutatja be az árokáthidaló képességét. A mérnökök azért kezdtek el dolgozni a tankokon, mert az első világháborúban Flandria és Észak-Franciaország területén kilátástalan állóháború alakult ki, elsősorban a földet keresztbe-kasul behálózó lövészárkok miatt. A harcok itt hatalmas emberveszteségekkel jártak, ezért egy olyan eszközt kellett kifejleszteni, amely egyszerre képes leküzdeni a szögesdrótok-védelmi árkok vonalait, és biztos fedezékként is megvédeni a legénységet. Végül sikerült is úgy kialakítani a páncélzatot, hogy abban csak speciális páncéltörő gránáttal lehet kárt tenni. Kivéve, ha az ellenségnek módjában áll felülről megtámadni a harckocsit, és a nyitott tetején át bejuttatnia a fegyverét. Ezt tudták megtenni például a házak ablakaiból támadó, vagy az égő üveget ügyesen, ívelten elhajító harcosok a Molotov-koktélokkal. (Kép és további információk) |
A fegyver gondosan kikísérletezett összetételének, az anyagok arányainak ismerete természetesen nagy kincs volt, ezért az összetétel arányait, a keverékhez használt, esetleges kisebb trükköket ugyanúgy titokban tartották, ahogyan a modern korokban a finomabb likőrök vagy a sütemények receptjét is. A titkosság annyira fontos volt, hogy évszázadokon át kiemelten ügyeltek a betartására. A jóval később épült Hagia Szophia (ejtsd: ajia szofia) templomban még azt is rögzítették egy bronztáblán, hogy aki elárulja az összetételt, az hazaáruló és nem igazi keresztény ember. Mindezzel együtt a 13-dik századra már több helyen is használták a görögtüzet, és a felhasznált anyagok különféle variációit is kidolgozták. A korszak egyik legnépszerűbb olvasmánya a Tüzek könyve (Liber Ignium) volt, amelyet a feltételezések szerint egy Marcus Graecus (Görög Márk) nevű személy állított össze. Afféle kézikönyvként szolgált az ellenség veszélyes tárgyainak felgyújtására szánt receptekkel. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy ezután világszerte gyártani kezdték gerillafegyverekként az égő elegyeket. Európában először 1936-ban, a spanyol polgárháborúban jegyezték fel a tömeges használatát, de még ekkor sem Molotov-koktél néven emlegették.
A névadás kulcsa a finnek humora
Az egykori „bizánci tűz” a mai nevét a huszadik században, a szovjet–finn téli háború során nyerte el. Ennek előzménye a hírhedt Molotov–Ribbentrop-paktum volt, amely a Szovjetunió és a hitleri (náci) Németország 1939. augusztus 23-diki egyezményét tartalmazta. Az elnevezésben látható két név tehát az országok külügyminisztereit jelzi. Szovjet részről Vjacseszlav Mihajlovics Molotov, német részről Joachim von Ribbentrop írta alá a paktumot, amelyben a két birodalom alapvetően abban egyezett meg, hogy nem támadják meg egymást (ezt szegték meg aztán a nácik 1941 nyarán).
Másrészt egy titkos záradékban abban is megegyeztek, hogy hogyan osztják fel egymás között Kelet-Európa északi részét: a németek belebelezhetik Litvániát, az oroszok Lettországot, Észtországot és Finnországot, Lengyelországon pedig megosztoznak. Ennek értelmében támadták meg a szovjetek, hadüzenet nélkül Finnországot, alig pár hónappal azután, hogy a németek ugyanezt tették Lengyelországgal, kirobbantva ezzel a második világháborút.
A paktum ellenére a két nagyhatalom között folyamatosan nőtt a kölcsönös bizalmatlanság. Amelynek jogosságát hamarosan igazolta is, hogy Hitler, ugyancsak hadüzenet nélkül, a Szovjetuniót is megtámadta (1941. június 22.). Ekkortól a Szovjetunió számára a közvélemény előtt egyre kínosabbá vált a Hitlerrel kötött paktum, ahogy a finnek elleni háború is. Amit csak tetézett egyfelől a megtámadott ország kitartó ellenállása, másfelől a Hitlerrel szemben hatalmasra növekvő ellenszenv is. Ekkor az országuk jó hírének erősítésére azt találták ki, hogy hazudni fognak a finnországi háborúval kapcsolatban. Ezért a következőkben Molotov többször is azt állította a rádióban, hogy ők egyáltalán nem bombázás céljával küldenek repülőgépeket a finn területek fölé, hanem épp ellenkezőleg: élelmiszert juttatnak az éhező lakosságnak. Erre reagálva a finnek a rájuk hulló bombákat gúnyosan Molotov piknikkosarainak nevezték el. (Forrás: Wikipedia, Rubicon, Telex)
Csakhogy eközben a szovjetek a földön is támadták őket tankokkal, amelyek feltartóztatására viszont a hadseregnek már nem volt elég páncéltörő lövege. Ekkor vették elő az ősrégi fegyvert: a legegyszerűbben előállítható gyújtópalackokat, amelyet ők egyébként egészen addig lángoló üvegnek – finnül polttopullónak – hívtak.
Ez pedig már csak azért is eszükbe juthatott, mert a páncéllal megerősített harckocsikat a formájuk alapján szárazföldi hajóknak is nevezték, és már ez is emlékeztethette őket a bizánciak tengeri harcokban alkalmazott fegyverére. A palackot pedig gúnyosan Molotov üdvözlésére felkínált koktélnak nevezték. Ezt persze a népnyelv hamar lerövidítette, és így lett belőle Molotov-koktél, amely azután máshol is elterjedt.
Nálunk az 1956-os forradalomban kapott szerepet, a szovjet csapatok visszatérése után. Ekkorra már az eredetitől kissé eltérő, jóval egyszerűbb változatában használták: a hagyományos keverék helyett benzinnel töltötték meg a palackokat. Amitől egyébként a fegyver a használóira nézve is jóval veszélyesebbé vált, hiszen a benzin hamar fel is robbanhat, így sokkal gyorsabban el is kell hajítani, mint az egykori bizánci tüzet.
Lévai Júlia
Babilon Kiadó webáruház – Mi MiCSODA, LOGICO, Mágikus állatok iskolája, babakönyvek, ismeretterjesztők és regények gyerekeknek. Kiadói kedvezmények.