Békák koronával és anélkül

Tavasszal általában az ország több területén önkéntesek százai dolgoznak azon, hogy megmentsék az ilyenkor vonuló békákat, akiknek a veszélyeztetettsége világszerte nagy gondot okoz. Ezek a kétéltűek nemcsak a természetben nélkülözhetetlenek, hanem az emberiség kultúrájának is fontos szereplői. Ezért mindenütt fontosnak tartják, hogy a szaporodási időszakukban megmentsék, segítsék őket.

Hogyan zajlik a békamentés?

A békák telente elvermelik magukat a föld alá, és csak tavasszal jönnek elő, az első, jelentős felmelegedést követően. Ilyenkor azonnal elindulnak a kisebb-nagyobb tavakhoz vagy egyéb állóvizekhez, hogy lerakják a petéiket. Mivel a megszokott útvonalaikat szinte kivétel nélkül nagy forgalmú utak keresztezik, ezeken ma már csak segítséggel juthatnak át.

Itt nőnek az ebihalak.

A békamentők előre felkészülnek a békák vonulására. Már kora tavasszal terelőfóliákat helyeznek ki az utak mentén, amelyek földbe ásott vödrök felé irányítják az állatokat. Ezután a békamentők több héten keresztül kitartóan dolgoznak a terepen.

Naponta kétszer begyűjtik a vödrökbe bekerült békákat, majd átviszik őket a veszélyes útszakaszon, és óvatosan leteszik a szaporodási helyeiken. A nagyjából két hétig tartó időszakban egy-egy térségben olykor tizenkétezer békát is átvisznek a mentők! A békamentők között egyébként világszerte egyre több a gyerek, ami reményt ad ahhoz, hogy a jövőben is biztosítva láthassuk a békák megmentését.

Hányféle béka létezik?

A békák vagy farkatlan kétéltűek (Anura vagy Salientia) között ötezernél is több fajt számolhatunk meg. A békák a kétéltűek osztályának egyik rendszertani rendjét alkotják.
Közös jellemzőjük, hogy kifejlett állapotban nincsen farkuk, a testük lapos, és viszonylag gyenge elülső, viszont izmos és hosszú hátsó végtagjuk van, amely ugrólábbá fejlődött. A szemük jellegzetesen dülledt. Mindegyik békafaj ragadozó vagy rovarevő.

A békák a többi kétéltűhöz hasonlóan petékkel szaporodnak. Lárváik az ebihalak, amelyek  általában vízben nevelkednek, kopoltyújuk van és nincsenek végtagjaik. Fejlődésük során végül tüdejük, hátsó- majd elülső lábuk nő, és végül eltűnik farkuk. Az ebihalak változatosan táplálkoznak. A békák többsége vízközelben él, de akadnak olyan fajaik is, amelyek alkalmazkodtak másféle, olykor szélsőséges körülményekhez is, így léteznek sivatagi vagy egész életüket vízben töltő békák is.

Sok békafajnál jellemző, hogy a szaporodási időszakban hangosan brekeg, kuruttyol és egyéb, emberi füllel olykor vicces hangokat hallat, amelyeket a felfújható torokzacskói jóvoltából tud kibocsátani. Valószínű, hogy a neve is hangutánzó eredetű. A magyar „béka” név egyébként ótörök jövevényszó, és eredetileg vélhetően a brekegésre utalt.

Mivel Magyarországon nagyon sokféle béka él, ezek nevei is változatosak, s emellett igencsak kifejezőek: léteznek például ásóbékák, csücskösásóbékák, füttyentőbékák, gyomorköltők, iszaptúrók, pipabékák, nyílméregbékák, de még kísértetbékák is. Nem csoda, hogy a békák egyúttal sokféle mítosz és mese főhőseivé is váltak.

Ebből éppen egy ásóbéka lesz.

Mit szimbolizáltak az ókorban a békák?

A béka kezdetben a termékenység és a gazdagság kifejezője volt, aminek képét valószínűleg az állat szaporasága táplálta. Emellett a víztől örökké nedves bőre a megújulást is szimbolizálta, a kiszáradással, a halállal szemben.

Az egyiptomi mitológiában ennek alapján az újszülöttek és anyák védőistennőjéhez, Íziszhez társították, de mellette a termékenység istennő, Heket állata is volt. A kínai mítoszokban ennél tágabb jelentéssel ruházták fel: a Hold istenének tekintették, akihez emellett az esőt és – annak szaporasága révén – a bőven érkező pénzbőséget is hozzákötötték.

A görög-római mitológiában azután Apollón istenhez tötték, és itt már az időjós szerepét is megkapta, amely azután évszázadokon át társult hozzá. Emellett ekkor kezdték el a legkülönfélébb emberi tulajdonságokkal felruházni. Az egyik ilyen tulajdonságot, a felfuvalkodottságot elsőként Aiszóposz (latin nevén: Aesopus) kötötte hozzá, egy meséjében. Ez azután annyira rajta ragadt, hogy később sokan – pl. a 17-dik században Jean de La Fontaine is –  ugyanezt tették.

Ezekben a mesékben a béka mindenáron nagyobbnak akar látszani, mint az ökör, ezért egyre jobban felfújja magát, és mivel nem képes abbahagyni a versengést, a végén szétpukkad. Így a története nem pusztán a hiúságot vagy nagyképűséget, hanem azt a rögeszmés megrögzöttséget is kipellengérezi, amely sok emberben nem engedi meg, hogy felmérje a saját határait és leállítsa a versengését.

Az egyistenhit kialakulásakor, az Ótestamentum tanúsága szerint ennél drámaibb lesz a megjelenése: egyenesen az ördögöt illetve a lehetséges legrosszabb dolgok bekövetkeztét jelképezi. Az egyiptomi tíz csapás között a békák is szerepet játszottak: Jehova azzal fenyegette meg a fáraót, hogy ha nem engedi ki Izrael népét, akkor békák özönével fogja sújtani Egyiptomot. És mivel a fáraó megkeményítette a szívét, „Áron kinyújtotta kezét Egyiptom vizei fölé, és a békák kezdtek feljönni, és ellepték Egyiptom földjét”. A fáraó a csapásoktól mindannyiszor megijedt és könyörgőre fogta, de amikor ezért Jehova is engedett, ismét visszalépett. Emiatt Jehova végül keményen megbüntette egész Egyiptomot, és csak a kiválasztott népét hagyta onnan kimenekülni.

A kereszténységben a béka kezdetben az egyiptomi termékenységi és születési-újjászületési jelentést vitte tovább, és ezzel összefüggésben a feltámadás szimbólumát is hozzákötötte. Ennek egyik tárgyi emléke, egy 7-dik századi kopt békamécsesen egy béka hátára egy keresztet rajzoltak, ezzel a felirattal: „Én vagyok a feltámadás”. Emellett azonban a béka a bűnöket is megjeleníthette, így pl. a fösvénységet vagy a kevélységet, olykor az eretnekséget is.

A középkorban azután a békák a gonoszság akkori megtestesítői, a boszorkányok konyhájába kerültek, mint azok mágiáinak, mérgező kotyvalékainak legfőbb elemei. Ebből a korból ered az a szólásunk is, amelyben kígyót-békát kiáltani valakire csupa rosszat jelent.

Mindezek ellenére olykor a békáknak jótékony hatást, varázserőt is tulajdonítottak, így pl. a magyar folklórban a szoknya alsó részébe belevarrt béka a szoknya gazdájának a szeretett fiú hűségét biztosította. Máskor pedig a gyógyítás, a rontás megszüntetésének eszköze volt, mígnem végül a népmesékbe nem egyszer a szerelmi megváltás lehetőségének biztosítójaként került bele.

Mi, emberek a békáktól lestük el a mellúszás lábtempóját, amelyet békaúszásnak is hívunk.

Mi közük a békáknak a szerelmi megváltáshoz?

Az egyik legismertebb mesetípusban egy gonosz erő – többnyire boszorkány – valakit ronda varangyos békává változtat, aki azonban olykor kis koronát visel a fején. Az elvarázsolt személy egyaránt lehet királyfi vagy királylány, akit majd valakinek meg kell váltania a varázslattól.

A megváltásnak sokféle feltétele lehet, de a leggyakoribb séma szerint a másik félnek az a feladata, hogy legyőzze az undorát ill. hogy meglássa a rút külső mögött rejtőző, nemes lelket. A találkozás általában úgy jön létre, hogy valaki beejt egy értékes tárgyat a vízbe, amelyet azután a béka kihoz onnan. Így a mese hőse a béka lekötelezettjévé válik, aki így megkérheti őt arra, hogy csókolja meg vagy hogy házasodjon is vele össze.

A főhősök némelyike (például a Grimm-testvérek meséjében) ezt nem tudja azonnal végrehajtani, így a békáról csak attól tűnik el a rontás, hogy a másik a falhoz vágja őt, amitől meghal – vagyis végül a saját halála váltja meg és viszi át egy újjászületésen. Az esetek többségében azonban a másik fél képes legyőzni az undorát, és értékelve a béka nagylelkűségét, megcsókolja őt, amivel pedig visszaváltoztatja gyönyörű királylánnyá vagy királyfivá. Ez utóbbi mesében érdemesebb hinni, hiszen az életben mindenképp jobban járunk, ha egy külsőre nem feltétlenül megnyerő személyből a csókunkkal hozzuk elő a szebbik énjét, mintha előzőleg a falhoz vágtuk volna szegényt…

 

Lévai Júlia