Nobile saját utat választ
Nobile úgy döntött: azzal ellensúlyozza a sérelmét, hogy ő is expedíciót szervez az Északi-sarkra, ám kizárólag olasz támogatással és résztvevőkkel. A pénzt Milánó városa biztosította a számára. Az előkészületek során egy ugyanakkora, de nagyobb teherbírású léghajót szereltek fel, mint amilyen a Norge is volt. A 19 ezer köbméteres, hidrogéntöltésű, hárommotoros léghajót Italia névre keresztelték, és a Citta di Milano nevű hajót jelölték ki vízi kísérőjeként. A rádiózás fejlődése ekkor már lehetővé tette, hogy a hajóra és a léghajóra rádió adó-vevőt telepítsenek.
Az Italiával 1928 tavaszán szálltak fel először, de a léghajó végül csak háromszor emelkedhetett a magasba. Harmadik útjára 1928. május 23-án indult, és ez, mint később kiderült, drámai eseményeket tartogatott. Ekkor Grönland északi partja felé indultak, és másnapra elérték a pólust. Ám mivel viharos lett az idő, nem tudtak leszállni, és végül visszafordultak. Csakhogy az erős ellenszél és a köd folyamatosan kísérte őket, így nagyon lassan haladtak, tájékozódni is alig tudtak. Nagyobb gondot jelentett, hogy a léghajó ballonja a szél és havazás miatt több helyen is felszakadt, és egyre súlyosabbá vált a ráfagyott pára miatt.
Végül már olyan alacsonyan szállt a léghajó, hogy a ballonját egymás után hasították fel a jégtáblák magasba nyúló szélei, majd egy szerencsétlen pillanatban a szó szoros értelmében leborotválták a testről az egyik motorgondolát és kettévágták a fülkét. A fülke egyik fele a földre zuhant, benne kilenc emberrel és a felszerelés egy részével. Mivel a maradék így jóval könnyebbé vált, a léghajó hirtelen felemelkedett és elrepült. Az erős szél végképp elsodorta, és ezzel halálra ítélte a benne rekedt hat utast: egy tudóst, egy technikust, három gépészt és egy tudósítót. A lezuhanók közül egy mérnök azonnal meghalt, többen megsérültek, magának Nobilének is eltört az egyik karja és lába.
Mit jelentett, hogy volt rádiókészülékük?
Nobilének és társainak szerencsére megmaradt a rövidhullámú adókészülékük, amelyet még Giuseppe Biagi tizedes és távírász vitt fel a léghajóra – egyébként titokban, a felettese tiltása ellenére –, annak tudatában, hogy az Itáliát követő Citta di Milano bázishajón is volt rövidhullámú adó. Mihelyst felverték a megmaradt sátrukat, a rádión megadták a pontos földrajzi helyüket: körülbelül 6 mérföldre voltak Foyn szigetétől. Csakhogy, mint hamarosan kiderült, valójában egy úszó jégtömbre estek. Ez nyilvánvalóan megnehezítette a helyzetük meghatározását, hiszen az folyton változott. Így hiába fogta a másik hajó az üzenetüket, a helyüket nem tudták beazonosítani. Biagi egyébként, jó tengerész módjára, részletes naplót vezetett, így pontosan tudni lehet, hogy mi történt velük ebben az időszakban (Idézetek és további részleteket itt olvashatsz.)
"A leszakadt rádiófülkéből minden erőnk megfeszítésével, roppant fáradtság árán mentettük, amit menteni lehetett. Később, ahogy a katasztrófa kábulatából magunkhoz tértünk, hozzáfogtam a vevő, majd az adókészülék összeállításához, ami sikerült is. Ekkor jól éreztük, hogy sorsunk az én vékony, alig észrevehető, kifeszített antenna-drótomtól függ. A katasztrófa után nem telt el 3 óra, amikor már működésbe tudtam hozni a készülékemet. Előzetes megbeszélés szerint a Citta di Milanónak minden 55-ik percben fel kellett minket hívnia. Órával a kezemben, reszketve az izgalomtól, füleltem barátaink hívó szavára, és a jelek jöttek! Kerestek bennünket, aggodalmasan kérdezték: miért nem feleltünk már több órája? A jégbörtönben szörnyű jelentőséggel hangzottak a kérdések: miért nem feleltek? Miért nem adtok a segédkészülékkel, ha a rádiótok elromlott? Válaszoljatok! Mi azonban ekkor még nem tudtunk válaszolni. A hajótörésből megmentett dolgaink szanaszét, sebesülteket kellett kötöznünk, egy kétségbeesett társunk kezéből az utolsó pillanatban sikerült a pisztolyt kicsavarni, és ott volt közöttünk még meleg halottunk. Ülő helyzetben, magába süppedve volt ott barátunk, Pomella. Akkor ezután a nagy hóvihar ellenére minden figyelmünket megmentett készülékünkre irányítottuk. Napokon és éjszakákon át küldtem a jeleket, de semmi válasz nem érkezett. Társaim, látva hiábavaló kísérleteimet, elfordultak tőlem. Csak Nobile tábornok bízott bennem. Én sokat hallottam a külvilágból, de minket nem hallott senki. Nem tudtunk magunkról életjelet adni. Én voltam az egyetlen, aki egész héten át semmit sem pihent. Megfeledkeztem a sötét jövőről, és reménykedve folytattam hiábavalónak látszó munkámat.”
| Az Italia balesetéről számtalan könyv és egy olasz-szovjet film is készült. Ezt Mihail Kalatozov rendezte, címe A jégsziget foglyai. Ebben természetesen a léghajótöröttek híressé vált vörös sátra is szerepel. (A kép forrása: Paramount) |
A jégen ekkor dél felé sodródtak, és öt nap múlva a Foyn-szigethez értek, a Spitzbergáktól északkeletre. Szerencsére itt sikerült egy medvét elejteniük, és így legalább friss húshoz jutottak. Ekkor úgy döntöttek, hogy kettéválnak, és közülük hárman a jégen elindultak a szigetek felé, hátha így nagyobb eséllyel tudnak másokkal kapcsolatba lépni. A kisebb csoportot július 10-én fel is fedezte egy szovjet repülőgép, de addigra közülük már csak ketten voltak életben. A két túlélő olasz kutatót egy szovjet jégtörő, a Kraszin vette fel, de a többiek hollétét a hajósok sem tudták bemérni. Akkorra már az egész világ az expedíciót kereste: minden hivatalos rádióállomás távírásza és rengeteg rádióamatőr figyelte az étert, nem fognak-e valami gyenge segélykérő üzenetet, ám hosszú időn át semmilyen értékelhető adás nem jött. A fordulatra június harmadikáig kellett várni.
A megmentő egy orosz földműves volt
1928. június 3-dikán az egyik orosz faluban, Boznejenszkojéban egy amatőr rádiós, Nyikolaj Smidt fogta Nobiléék segélykérését. Ő a földművelés és az állatok tartása mellett a rádiózással is foglalkozott: szaklapokat járatott és egy rövidhullámú készüléket is készített magának. Minden éjszaka az éterben kalandozott, és ezen a napon is ott ült a gépe mellett, amikor egyszer csak szokatlan adást hallott (természetesen Morse-jelekkel): „Tengo...terra! S.O.S.! Roo..roo..Foyn...”. És bár pontosan nem értette a szótöredékeket, az S.O.S. jelzés egyértelmű volt, ezért azonnal riasztotta a község vezetőit. Még éjszaka táviratot küldtek Moszkvába, hogy onnan segítsenek a mentésben. Újabb szerencse: a távirat jó kezekbe került és az üzenetet is jó helyre továbbították. Egy egyetemi tanár (Szomoljovics) a töredékekből megfejtette az egész szöveget, és ennek alapján már tudták, hol kell keresni a csoportot. Megalakult a mentőexpedíció, és ismét elindult a Kraszin jégtörő, amelynek végül sikerült Nobilét és társait megmenteni.
Amundsen tragédiája
Az Italia léghajó utasainak drámájához az is hozzátartozik, hogy Amundsen – akit nyilván mélyen érintett az általa megbántott Nobile katasztrófája – maga is felszállt egy repülőgéppel, hogy megpróbálja őt megmenteni. Ám az Északi-sark vidékén június 18-dikán ugyanolyan zord volt az időjárás, ahogyan azt máskor is tapasztalni, így az ő repülője sem ért célba. Valószínűleg lezuhant, és soha többé nem akadtak a nyomára.
Lévai Júlia
A cikkhez ajánlott könyvek:
Babilon Kiadó webáruház – Mi MiCSODA, LOGICO, Mágikus állatok iskolája, babakönyvek, ismeretterjesztők és regények gyerekeknek. Kiadói kedvezmények.