A leghíresebb sarkkutató, a norvég Roald Amundsen (1872-1928) első alkalommal, 1925-ben két repülővel indult az Északi-sarkra, amelyek közül az egyik tönkrement a leszálláskor. Amundsen épp ennek az útnak a tanulságai miatt döntött úgy, hogy legközelebb léghajóval szervezi meg az expedíciót.
És ez így is történt. 1926-ban már egy olasz mérnök, Umberto Nobile léghajójával repültek át az Északi-sark felett, és Alaszkában szálltak le. De vajon hogyan jutott el a léghajó odáig, hogy akár nagy távolságokat is biztonsággal meg lehetett tenni vele, és milyen szerepe volt ebben egy magyar feltalálónak?
|
| 1926-ban az olasz Umberto Nobile léghajója sikeresen vette az akadályokat a jeges Északi-sarknál. Fedélzetéről a felfedezők egy norvég, egy olasz és egy amerikai zászlót dobtak le. (Kép: 914 collection/Alamy, mauritius imagese) |
A léghajók biztonságához elsőként a brit Sir George Cayley (1773-1857) mérnök járult hozzá, aki 1837-ben megtervezte, majd 1852-ben meg is építette a gőzgéppel hajtott, kormányozható léghajót. Ettől kezdve a tervezők a szerkezet tökéletesítésére fordították az energiáikat.
Az első alumínium szerkezetű léghajó a magyar Schwarz Dávid (1850-1897) nevéhez fűződik. A keszthelyi származású mérnök itthon nem túl sok támogatást kapott a találmányához, ezért a jelentősebb külföldi városokban próbált támogatókat találni. Bécsben és Szentpéterváron nem járt sikerrel, Berlinben azonban Carl Berg alumíniumgyáros felkarolta az ügyet.
Így meg tudott építeni egy rácsszerkezetű és alumíniumborítású léghajót, amely 47,5 méter hosszú és 13,5 méter átmérőjű volt. A két végén kúpos kialakítású, hengeres szerkezeti vázat 0,2 mm vastagságú alumíniumlemezzel burkolta be. A kormányzást és előrehaladást biztosító, 2 méter átmérőjű légcsavarokat négyhengeres Daimler-motorok hajtották, a felhajtóerőt pedig hidrogéngázzal biztosították. A léghajó első felszállásakor, 1896. október 9-én azonban éppen az okozta a gondot, hogy rosszul számolták ki a hidrogéngáz összetételét, és a szerkezet nem tudott felemelkedni, vagyis a bemutatkozás kudarcba fulladt.
1897. január 13-án Schwarz Dávid váratlanul meghalt, ám az özvegye nem hagyta annyiban a dolgot, és Berg támogatásával kijárta, hogy tegyenek még egy kísérletet a felszállásra. Az özvegy kitartásának köszönhetően ez 1897. november 3-án, a berlini Tempelhof repülőtéren meg is történt, és a merevvázas léghajó-modell ekkor sikeresen fel is emelkedett a kifutópályáról. Igaz, a leszállás már kevésbé volt zökkenőmentes, és a szerkezet jelentősen megsérült, de a léghajó felemelkedése ettől függetlenül jelentős előrelépés volt. (Forrás: Évfordulóink 1997., MTESZ, idézi a Magyar Szabadalmi Hivatal honlapja.)
A berlini próbabemutatón egy német katonatiszt, Ferdinánd Zeppelin gróf is jelen volt, aki azután az özvegytől megvásárolta a léghajó szabadalmait, majd erre alapozva saját léghajóépítő üzemet hozott létre. Ettől kezdve az első alkotó, Schwarz Dávid neve feledésbe merült. A jellegzetes, szivar alakú léghajók olyannyira összefonódtak Zeppelin személyével, hogy Amundsen utazásainak idejére már a típust magát is zeppelinnek hívták.
Amundsen abban látta a léghajó előnyét, hogy bár az jóval lassúbb, mint egy repülőgép, de ha meghibásodik benne a hajtómű (vagyis a gőzgép), nem szükséges kényszerleszállást végrehajtani, hiszen a szerkezet hajtómű nélkül is fenn marad a levegőben, és a hibát repülés közben is ki lehet javítani. Emellett a léghajóval sokkal nagyobb terhet lehetett biztonságosan fölemelni, ezért például nagyobb élelmiszerkészletet vihettek magukkal az útra. Érvei meggyőzők voltak ahhoz, hogy végre is hajtsanak egy léghajós expedíciót az Északi-sarkra, amely az ő esetükben sikeres is volt. Egy másik expedícióban azonban ugyanannak az olasz mérnöknek egy másik léghajója szerencsétlenül járt. (Erről majd következő cikkünkben lesz szó.)
Bár a magyarok kreativitása a léghajózásban és ezen keresztül az Északi-sark felfedezésében csak közvetve volt jelen, a jog révén Magyarországnak mégis köze van ehhez a jeges területhez. Az 1920-ban Párizsban megkötött Svalbardi Egyezménynek köszönhetően ugyanis több államnak, köztük Magyarországnak is keletkeztek jogai a Spitzbergák nevű szigetcsoporton. Ennek értelmében a magyar állampolgárok is szabadon beléphetnek és tartózkodhatnak a Spitzbergákon, ahol halászhatnak és vadászhatnak, sőt, „az egyenlőség alapján szabadon űzhetnek és művelhetnek mindenféle hajózási, ipari, bányászati vagy kereskedelmi vállalkozást úgy a szárazföldön, mint a parti vizeken” – mondja ki az ún. Spitzbergák törvény, amely azóta is érvényben van.
Nemrég két televíziós újságíró, Vujity Tvrtko és Sváby András egy kamerával el is látogatott a területre. Az ott készült filmet nagy siker követte a tévében, ám ettől még magyar vállalkozók nem járnak oda sem bányászni, sem halászni, és arról sincs hír, hogy léghajóval repülnének arrafelé.
Lévai Júlia
A cikkhez ajánlott könyvek:
Mi MICSODA Sarkvidékek – Élet a jég birodalmában
Mi MICSODA OLVASÓ Sarkvidékek