Az előző cikkben a zongoraművész gróf Zichy Gézáról volt szó, aki egy puskalövés miatt veszítette el a jobb karját. Az osztrák származású Paul Wittgensteinnel is hasonló dolog történt. Ráadásul Wittgenstein Zichy Géza etűdjein gyakorolt, és az írásba foglalt technikai tanácsaiból is tanult, amikor át kellett állnia a balkezes játékra. A továbbiakban azonban az ő története sok mindenben másképpen alakult.
A családi otthon művészi légkörétől a csatamezőig és a hadifogságig
Paul Wittgenstein 1887. november 5-dikén született, Bécsben. Édesapja jónevű iparművész volt, és a család baráti köréhez neves művészek, köztük zeneszerzők, karmesterek is hozzátartoztak. Így a gyerekek rendszeresen találkoztak például a zeneszerzők közül Johannes Brahmsszal, Gustav Mahlerrel, és Richard Strauss-szal, mellettük a karmester Bruno Walterrel, a zongoraművészek közül Clara Schumann-nal vagy Josef Laborral. (Paul bátyja, Ludwig később a huszadik század egyik legjelentősebb filozófusa lett.)
|
| Paul Wittgenstein különleges kitartással edzette-tornásztatta a bal kezét, hogy a játékával ugyanolyan élményt szerezhessen a hallgatóságának, mintha mindkét keze meglett volna. (Fotó: Wikipedia) |
Mivel a fiatal Paul hamar érdeklődni kezdett a zene iránt, időnként őt is bevonták a közös zenélésekbe, gyakran négykezest is játszott a zongoristákkal. Amikor pedig elérte az iskolás kort, az akkori legnevesebb lengyel művésztanárhoz, a virtuóz játékáról is ismert Theodor Leschetizkyhez íratták be. Nála tanult egészen 26 éves koráig, ekkor állt ki először a nagyobb nyilvánosság elé, és 1913-ban megtartotta az első koncertjét, amellyel nagy sikert aratott.
Csakhogy a következő évben kitört az első világháború, és ő sem bújhatott ki a kötelező katonai szolgálat alól. Galíciába került, ahol azután az ottani csata során a könyökét érte egy lövés, majd orosz fogságba is esett. Miután a karja menthetetlennek bizonyult, az orosz sebészek amputálták.
Az ezt követő néhány hetet az omszki hadifogolytábor kórházában töltötte, ahol Zichyhez hasonlóan ő is megfogadta, hogy a történtek ellenére sem fogja feladni a hivatását. Ennek érdekében a dán nagyköveten keresztül írt a gyerekkorából jól ismert Josef Labornak (1842-1924), hogy komponáljon számára, bal kézre szóló versenyművet.
Labor az adottságait tekintve a sorstársa volt: hároméves korában a himlőjárvány idején megvakult a betegségtől, és így számára is az átlagosnál sokkal több munkát jelentett a zongorajáték. Ám neki is sikerült megvalósítania a céljait, és így kiemelkedő zongora- és orgonaművész, majd zeneszerző is lett, a késő-romantika korában. (Itt olvashatsz róla.) Labor készséggel nekilátott a mű megkomponálásának.
Siker a balkéz technikájában – konfliktus a zeneszerző Ravellel
Miután hazatért a fogságából, Wittgenstein ugyanazt az utat követte, amit Zichy is: minden módon igyekezett a bal kezét fejleszteni. Ujjai rendszeres tornásztatása mellett egy boksz klub gyakorlólabdáján is erősítette a bal kezét. Eközben Bach és az ún. bécsi klasszikusok – Haydn, Mozart és Beethoven – műveiből készített balkezes átiratokat. Ez különösen nehéz munkát jelenthetett, hiszen egy-egy akkord akár négy ujjat is igénybe vehet egy kézen, és ehhez még hozzá kellett illeszteni az eredetileg másik kézre írt dallam akár több hangból is álló részét. Előfordulhatott, hogy egy ujjal két hangot is le kellett fognia egyszerre.
Hamarosan Labor versenyműve is megérkezett, amelyet szintén rengeteg gyakorlással, sikeresen megtanult. Háromévnyi munka után, 1915 végén végre ismét felmehetett a színpadra, és megtarthatta az első egykezes koncertjét, amellyel nagy sikert aratott. Ám ahhoz, hogy folyamatosan felléphessen, kevés volt az a repertoár, amely a rendelkezésére állt, ezért a családja segítségével további darabokat rendelt a kor legismertebb szerzőitől. A Wikipedia leírása szerint többek között Benjamin Brittentől, Erich Wolfgang Korngoldtól, Szergej Prokofjevtől, Karl Weigltől, Richard Strausstól és Maurice Raveltől. (A segítség azért is kellett, mert a műveket meg is kellett fizetni.)
|
| Wittgenstein egyik legfőbb támasza Josef Labor zongoraművész és zeneszerző volt, akinek szintén nehéz sors jutott: az ő munkáját egy betegségben szerzett vakság nehezítette. Ennek ellenére azonnal Wittgenstein segítségére sietett, amikor annak szüksége volt rá. (Fotó: Wikipedia) |
A felkérést mindenki elfogadta, ugyanakkor Wittgenstein végül egyedül Maurice Ravel művét játszotta el. A francia zeneszerző 1930-ban fejezte be bal kézre írt D-dúr zongoraversenyét, amely azóta is az egyik leghíresebb darabja. Wittgenstein választása nem volt véletlen, mert a szerzők közül Ravel volt az, aki nagyon tudatosan figyelt arra, hogy amit leír, az úgy szóljon, mintha két kéz játszaná. Ez sikerült is neki, és ezt a zongorista is jónak érezte.
Ami végül mégis konfliktust okozott kettejük között, az Ravel stílusa, művének hangulata volt. Wittgenstein ugyanis jóval konzervatívabb ízlésű volt, mint Ravel, aki kifejezetten a modernebb irányzatokat képviselte. Művét úgy építette fel, hogy annak első része még a hagyományos, későromantikus stílushoz állt közel, ám a második részében az akkor már egyre népszerűbb jazz elemeivel gazdagította a hangszerelést. Ezzel az volt a célja, hogy az improvizációk hangulatát vigye bele a zenébe, és ezzel tegye könnyedebbé a művet, erősítse meg annak érzetét, hogy ez akár kétkezes darab is lehetne.
Sajnos azonban Wittgenstein nem érezte eléggé hozzá illőnek ezt a stílust, ezért nemcsak javításokat kért Raveltől, hanem olykor önhatalmúlag át is írt egy-egy ütemet, amit viszont Ravel nem tudott elfogadni. A két zenész így végül úgy összeveszett, hogy bár Wittgenstein 1932. január 5-én bemutatta a zongoraversenyt a Bécsi Szimfonikusokkal, de ők ketten soha többé nem álltak szóba egymással. Ezért a mű párizsi bemutatóján már nem Wittgenstein volt a szólista, hanem a francia Jacques Février.
Paul Wittgenstein az Anschlusst követően az Egyesült Államokba emigrált, és a New York-i Ralph Wolfe Conservatory-ban tanított zongorát haláláig, 1961-ig. Ekkorra már a Ravellel való konfliktusnak eltörpült a jelentősége. Wittgenstein úgy maradt meg a zenészek emlékezetében, mint aki példamutató erőfeszítéseket tudott tenni azért, hogy a művészi törekvéseket semmiképp se zavarhassák meg az élet nehézségei. Ez pedig erőt adott mindazoknak, akik valamilyen okból elveszítették az egyik kezüket, de a zenei tehetségüket emiatt nem szerették volna elvesztegetni, és ezzel végül ugyanúgy gazdagíthatták a zene világát, ahogyan kétkezű társaik is.
Lévai Júlia