A huszadik század elején a legnagyobb magyar humorista, Karinthy Frigyes és írótársai ún. zanzákkal szórakoztatták egymást. Az egyik, híressé vált zanza Wagner Tannhäuser című operájának történetét foglalta össze, így: „Lovag dalol, pápa átkoz, őrgrófné meghal, bot kivirágzik”. Mint ebből a példából is kiderül: a zanza olyan rövid forma, amely egyetlen mondatba sűrítve tartalmazza egy ismert mű cselekményét. Ami az esetek többségében humoros hatást kelt.
A zanza fogalma azonban nem az irodalomban született, hanem egy annál sokkal régebbi és egyúttal gyakorlatiasabb területen: a sámánok korának harcokhoz kötődő rítusaiban. Amikor is a humorhoz nem sok köze volt.
Az ellenség végső legyőzése
A „zanza” szó az ecuadori vadonban élő jivaró indiánok szertartásai során született meg, és a zsugorított emberi fej neve volt. Létezéséről több európai, illetve tengeren túli utazó is beszámolt. Egy amerikai utazó és író, Leonard Clark (19o7-1957) szintén járt olyan jivaróknál, 1948-ban, akiknél még élt a fejzsugorítás szokása.
|
| A jivaró indiánok több ezer éven át a chonta pálma anyagát is felhasználták a zanzák készítéséhez. (Kép forrása) |
Az ő írott beszámolóját követően 1961-ben egy lengyel felfedező és kutatócsoportja állítólag videóra is felvett egy hátborzongató szertartást, amelyen látni is lehet a folyamatot. Emellett az utazók jóvoltából több múzeumban, így a budapesti Néprajzi Múzeumban is őriznek egy-egy olyan tárgyat, amelyről gyanítható, hogy egykor egy élő ember feje lehetett.
Az indiánok az ellenségeik fejét zsugorították, gyakorlatilag aszalták össze, amivel több céljuk is volt. Először is a fölöttük aratott diadalukat akarták azzal kifejezni, hogy a kisebb emlősök fejének méreteire – a sajátjuknál tehát sokkal kisebbre – csökkentették a legyőzöttek vezérének vagy kiemelkedő tagjának legfontosabb testrészét.
Másrészt vallási elképzelések is állhattak a több ezer éves hagyomány mögött: azt gondolták ugyanis, hogy ha ezt teszik a másik ember koponyájával, akkor abból már soha többé nem tudnak előjönni sem a gonosz szellemek, sem a gonosz gondolatok. A legfontosabb kérdés azonban ma már az, hogy hogyan érték el, hogy az emberek feje az eredeti méretének akár a felére-harmadára is lecsökkenjen.
A növények ismerete mellett tapasztalat, tudás és kitartás is kellett hozzá
Azt, hogy hogyan lehetséges fejet zsugorítani, csak a huszadik század végén sikerült feltárni. A horrorisztikus eljárás lényege, hogy a fejet forró vízbe tették, hosszasan főzték, majd a napon megaszalták. Természetesen nem volt mindegy, hogy ezt milyen módon teszik, és ehhez az indiánok tudatosan használták fel a szükséges anyagokat, segédeszközöket.
A 24.hu 2011-es cikkének leírása szerint a főzéshez használt vízbe egy olyan kúszónövény levét öntötték, amely konzerválta az áldozatok haját a fejbőrön. Majd miután a fejet betették a forró vízbe, a tűz hamuja alá meghatározott nagyságú, gömbölyű köveket helyeztek el, hogy majd a fej kivétele után ezeket használják fel a további melegítéséhez.
|
| A zanzák gyakran hasonlítanak azokra a múmiákra, amelyek természetes körülmények között száradtak ki a napon, de természetesen jóval kisebbek. A képen azonban az is látszik, hogy eltérőek is lehettek a méretek. (Kép forrása) |
A főzés után kicsit lehűtötték a fejet, majd a nyaknyílás kivételével minden nyílást összevarrtak, nehogy élőnek látsszék az aszalvány. Ehhez a chonta nevű pálmaféle anyagait használták fel. A pálma fás részéből készítették a tűket, a rostjaiból pedig a cérnaként használt szálakat. A fejbe ezután alulról forró homokot gyömöszöltek bele, majd bedugtak egy forró követ, amely egyfajta belső tartószerkezetként szolgált. Mivel a homok a legkisebb redőkbe is becsorog, így hatékonyabbá teszi a bőr aszalódását. Az aszalás folyamatát pedig azzal segítették, hogy az így előkészített fejet hosszasan a napon tartották.
Mint ebből is érzékelhető: a zsugorított fejek elkészítése nagy odafigyelést, tapasztalatot és gondosságot kívánt, hosszú ideig is tartott, mintha egy műalkotást hoztak volna létre. Ezért bár a mai jivaró indiánok már nem követik ezt a súlyosan kegyeletsértő szokást, de a kulturális hagyományaik fontos részeként tisztelik a zanzásítást. Ezek a zanzák alighanem a legritkább esetben válhatnak úgy humorforrássá, ahogyan irodalmi párjaik, amelyeknek akkor sem a tárgyuk legyőzése a célja, ha a zanzásításával viccessé teszik a tartalmukat.
Lévai Júlia