A világ első alagútjai

Ma már sokféle célra építenek földfelszín alatt futó alagutat, így például közlekedésre, szállításra, tárolásra vagy bármilyen, különleges feladat ellátására. És bár egy alagút megtervezése-kivitelezése változatlanul a nehezebb munkák közé tartozik, a sokféle korszerű műszer és technika jelentősen megkönnyíti a tervezők és az építők dolgát. De vajon milyen célból , és egyáltalán hogyan építettek alagutakat ásni a régebbi korokban?

A kulcsszó a víz

A legelső alagutat valószínűleg a babilóniaiak építették négyezer éve, az Eufrátesz folyó alatt. Mivel a folyó kettévágta a várost, és az átkelést csak a víz alatt tudták megoldani. (Részletesen erről Tóth Balázs Négyezer éve alagút keresztezte az Eufrátesz folyót című írásában is olvashatsz.)

A hagyomány szerint Babilont Szemirámisz királynő építtette fel, és a város számtalan építészeti csodáinak egyike éppen a 929 méter hosszú alagút volt. Hogy megépítsék, átmenetileg elterelték a folyót, amihez persze az is kellett, hogy az egy viszonylag lassú sodrású és nem túl mély medrű folyam legyen. Első lépésként tehát egy hatalmas tározót építettek, és ebbe terelték át a folyót.

Ezután körülbelül tíz méteres mélységig kivájták a medrét, és égetett téglából elkezdtek kiépíteni benne egy zárt, 4,5 méter magas, csőszerű járatot. A falak mindkét oldalát forró bitumennel vonták be, amivel vízhatlanná tették. Az átjáró oldalfala húsz téglányi, magassága tizenkét téglányi volt, a szélessége pedig elérte a 4,5 métert. Miután lezárták a boltíves cső tetejét és a két végére egy-egy zárható bronz kaput is építettek, a folyót visszaengedték az eredeti medrébe. Az így elkészített alagút egészen a perzsa háborúkig használatban volt. Nagyszerűségét az is bizonyítja, hogy legközelebb majd csak a Temze alatt építettek hasonló módszerrel víz alatti átkelőt.

Az Újbirodalom idején az egyiptomiak a tömör sziklákba faragtak alagútszerű járatokat, azzal a céllal, hogy biztonságossá tegyék például a királysírokat. A későbbiekben azonban jellemzően azért volt szükség alagutakra, hogy az azokban futó vízvezetéken keresztül biztosítsák a városok vízellátását. A víz elérése az olyan helyeken okozott gondot, ahol a településeket hegyek zárták el a vízforrásoktól, vagyis az alagutak kiépítéséhez a hegyeket kellett biztonságosan és jó irányban átfúrni.

Ez a feladat speciális mérnöki tudást igényelt. A legcélszerűbb az volt, ha az alagutat a két vége felől kezdték el ásni, hogy minél rövidebb úton kelljen kivinni belőle a keletkező törmelékhalmokat. Ehhez azonban sokféle bonyolult számítást kellett végezni az adott terepen, és a felszín formáiból kellett kikövetkeztetni, hogy miként lehet tartani a mélyben a vájat egyenes vonalát. Ez pedig nem mindig sikerült, ezért bizonyára több alagút is sokkal kanyargósabb lett, mint amilyennek eredetileg szánták, ami azonban mit sem von le az akkori mérnökök és építőmunkások teljesítményének értékéből.

Miért lett a jeruzsálemi alagút girbegurba?

Az első két végéről kiásott alagút a jeruzsálemi Ezékiás, másik nevén Siloám alagút volt, amelyet akkor ástak, amikor a várost az asszírok támadásai fenyegették. Ennek történetét az Arcanum nevű portálon a következőképpen foglalták össze:

A jeruzsálemi alagút volt az első, amelyet egyszerre kezdtek el kiásni a két vége felől. (Kép: )

 „Siloám tava Jeruzsálem vízellátását szolgáló vízgyűjtő medence a város délkeleti részén. Dávid városa a később megnövekedett Jeruzsálem K-i részét alkotja, ennek délnyugati részén volt. A várostól keletre, a falakon kívül eredő Gíhon-forrás vizét vezették ide, a korábbi időben nyitott csatornában. Ez volt a »küldött« víz – mert forrás küldte – , héberül a Silóah (Ézs 8,6), a slh = küldeni igegyökből származik. Ennek a héber szónak a görög átírása a Siloám név, így szerepel az Újszövetségben. Amikor Jeruzsálemet Szanhérib ostroma fenyegette, Ezékiás király eltömetett minden vízlelő helyet a városon kívül (2Krón 32,1-4), köztük természetesen a Gíhon-forrást is. Ennek vizét egy föld alatti csatornán átvezettette a város délnyugati részére, a városfalakon belüli medencébe (2Krón 32,30; 2Kir 20,20). A csatorna építését megörökítő SILÓAH feliratot megtalálták az alagút falán.”

Bár az alagút légvonalban csupán 309 métert ível át, mivel a járatokat fúrók többször is irányt tévesztettek, végül egy 535 méteres, ívelt alagút jött létre, amely enyhén lejt a Gíhon-pataktól a városfalakhoz közeli Siloám-tóig. Az építmény mára természetesen turista-látványossággá is vált, a meglátogatásához azonban nem árt vízálló lábbelivel készülni. A mészkőbe vájt, föld alatti utakon ugyanis még ma is folydogál a víz, így olykor akár térdig érő forrásvízben kell gyalogolniuk a vállalkozó kedvű látogatóknak.

Eupalinosz és a mérnöki tudás

Egy ugyancsak kiemelkedő mérnöki teljesítményről tanúskodó alagút Számosz szigetén épült, és szintén látogatható. Ez azonban sokáig rejtve maradt az emberek szeme elől, hogy a neves történetíró, noha Hérodotosz is írja, hogy a Kis-Ázsia partjához közeli Számoszon egy százötven öl hosszú, a hegyben kivájt alagúton vezették be a vizet a fővárosba. Mivel azonban a későbbi történészek gyakran nagyotmondónak tartották őt, nem vették komolyan ezt a leírását, és így a régészek sem törekedtek a feltárására. A 19-20-dik század fordulóján azonban mégis rátaláltak, és a feltárása során kiderült, hogy még hosszabb is, mint azt Hérodotosz írta.

A számoszi alagútban már külön vájatban vezették a vizet, hogy probléma esetén az emberek biztonságosan be tudjanak menni. (Fotó: Fotó: Zach Marshall. )

A csatorna megépítését Számosz uralkodója, Polükratész rendelte el, az i. e. 6-dik században. Neki szintén számolnia kellett a város esetleges megtámadásával, és azzal, hogy ha a háború miatt a főváros lakói nem tudnak eljutni a forrásokhoz, akkor a vízhiány megadásra kényszerítheti őket. Ezért megbízta a sziget legnevesebb mérnökét, Megarai Eupalinoszt, hogy tervezze meg a források és a város közti hegy átfúrását, és irányítsa az ehhez szükséges munkálatokat.

Az alagút kiásását itt is mindkét oldalon egyszerre kezdték el, ám ezúttal olyan pontosan sikerült tartaniuk az irányt, hogy amikor középen összetalálkoztak, csupán hatvan centiméter eltérést mérhettek. Ezt a precizitást valószínűleg jelentősen segíthette, hogy Eupalinosz jelölőoszlopokat helyezett el a hegy oldalán, és az egyes lépéseket mindig ezek alapján számolta ki. Így végül másfél évnyi munka után, i. e. 530-ban sikeresen megnyithatták az 1036 méter hosszú alagutat, amely ezután jó ideig szolgálta a fővárosiakat.

A történelem viharait azután persze ez az építmény is megsínylette, és a bejáratai is beomlottak. Mire a késői utódok rátaláltak, a mészkőben kivájt járat egyes szakaszai a kőzetnyomás és egyéb tényezők miatt jelentősen deformálódtak, de az alagút egészében ép és felújítható maradt, ezért ma is végigjárható. 1992-ben az UNESCO a Világörökség részének nyilvánította.

A kiemelkedő mérnök, Eupalinosz nevét a szigeten egyébként még más építmények is őrzik. Egyebek közt ő építette a Héra istennő tiszteletére emelt Héraiont (Héra-szentélyt) és a kikötő védőgátját is. Alakja a francia költőt és esszéírót, Paul Valéryt is megihlette: ő az Eupalinosz vagy az építész című dialógusában örökítette meg az ókor kiemelkedő mérnökét (1923; fordította Somlyó György). Emellett róla nevezték el az Athén - Korinthosz autópályának azt az alagútját is, amely a Geraneia hegy alatt húzódik.

 

Lévai Júlia