A vérvörös csütörtök története

Május 23-dika Magyarország történelmében és irodalmában egyaránt emlékezetes dátum. Az azóta vérvörös csütörtökként emlegetett, 1912-es májusi napon a munkások első nagyszabású tüntetése zajlott le, amelyen a hadsereg addig szokatlanul erőszakosan lépett fel.

Mi vezetett a tüntetéshez?
A tüntetést az a felhívás indította el, amelyet az ellenzékben lévő Szociáldemokrata Párt intézett az ország munkásaihoz. A szociáldemokraták az 1870-es években kezdték terjeszteni azokat a szocialista eszméket, amelyek egyebek közt a politikai jogok demokratizálásának és a munkaviszonyok javításának céljait fogalmazták meg.

Petőfi jelszószerű verssora – „Haza csak ott van, ahol jog is van” – az 1912-es, hatalmas munkástüntetésen is ott volt, bizonyítva, hogy a 48-as, liberális eszmények bármely réteg számára érvényesek lehetnek.

Az egyes szakmákhoz és területekhez kötődő ún. szakegyleteikben kialakították a segélyezések és az önképzések rendszerét, de rendkívül fontosnak tartották a műveltséget segítő intézményeket is. A munkások a századfordulótól városonként munkásotthonokat, szakszervezeti székházakat építettek, amelyekben könyvtárakat, énekkarokat, színjátszó csoportokat működtettek, tanfolyamokat, közéleti vitákat rendeztek. Mindezek mellett színvonalas szakmai folyóiratokat is kiadtak. Önálló pártjuk 1890-ben alakult meg. Céljaik közt a gyárak, földek, bányák, bankok köztulajdonba vétele mellett a nyolcórás munkaidő bevezetése, a szövetkezeti rendszer, a szakszervezeti mozgalom és a parlamenti érdekérvényesítés megerősítése is szerepelt.

Ez utóbbi területén legfontosabb követelésük az általános, egyenlő, titkos, nőkre is kiterjedő választójog volt, amiben a polgári demokraták és radikálisok is támogatták őket. A választási rendszer ugyanis rendkívül elavult volt. Változatlanul az 1848. évi V. törvénycikk által meghatározott egyfordulós, relatív többségi választási rendszer volt érvényben, amelyben csak azoknak a huszadik évüket betöltött férfiaknak volt választójoguk, akik megfeleltek a kormányok által meghatározott vagyoni cenzusnak (vagyis egy olyan, osztályozási rendszernek, amely egy bizonyos nagyságú birtokot és vagyont írt elő a részvételhez). A dualizmus korában egy 1874-es törvény az adózáshoz kötötte a választójogot, aminek következtében később (1899-ben) még azokat is kizárták a szavazásra jogosultak közül, akik nem fizették be időben az adóhátralékukat. A demokraták számára a legalapvetőbb kifogás a nők és a vagyontalanok kizárása volt.

Ezt a függetlenségi Justh-párt párt is képviselte a parlamentben, ahol azonban 1912 májusában (nem mellesleg Ferenc József császár és király sürgetésére) azt a Tisza Istvánt választották meg házelnöknek, aki teljes erővel akadályozta az ellenzéki pártok javaslatainak érvényesítését. Ennek érdekében terjesztette be a saját, ún. obstrukciós törvényjavaslatát is, a viták meglehetősen önkényes szabályozására.

Ez a negyvenes villamos a tüntetés során védőfallá vált egy időre, a lövöldözésekben.

(Obstrukciónak a politikában a döntések jogszerű, de fölösleges, gyakran zajos hátráltatását nevezik, a latin obstructio = elfalazás, elzárás jelentésű szó alapján. A törvény azt is lehetővé tette, hogy a kormány mindent obstrukciónak minősíthessen, ami nem tetszik neki.) Tisza javaslata most a választási törvény reformjának beterjesztését is akadályozta volna, a lakosságot sújtó haderőtörvény ellenzéki kifogásolásával együtt.Ezért látta úgy a Szociáldemokrata Párt, hogy a parlamentnek ez a döntése erőteljes politikai fellépést kíván, amellyel a munkások az ellenzéki pártokat kívülről megerősíthetik.

Tüntetések szervezése országszerte

Magyarországon a környező országokhoz képest jóval nagyobb volt a szervezett munkások aránya: a századfordulón körülbelül 15 ezer, 1907-ben már 135 ezer munkás, vagyis a munkások 10-15 százaléka tartozott szakszervezethez, illetve a Szociáldemokrata Párthoz. Ezért a Budapestre tervezett tüntetéshez több város is csatlakozott: Aradon, Győrött, Kaposvárott, Kassán, Kecskeméten, Miskolcon, Pécsett, Pozsonyban, Szolnokon és Temesváron, de további, kisebb városokban is megindult a tiltakozás. A fővárosban május 23-dikán százezres munkástömeg gyűlt össze, amelyet hamarosan rendőrök vettek körül, és igyekeztek megállítani.

A békésen demonstráló tömeg azonban nem oszlott szét, ezért Lukács László miniszterelnök Tisza István egyetértésével tízezer fős hadsereget vezényelt ki ellenük. A tömeg továbbra is az általános választójogot és Tisza távozását követelve menetelt a Parlament felé, amikor a hadsereg vezetői tűzparancsot adtak: géppuskával a tömegbe lövettek. A munkások válaszként barikádokat építettek és visszalőttek a rendőrökre. Az utca csatatérré vált, és az összecsapások során öt civil és egy rendőr vesztette életét, 162-en pedig megsebesültek. A Szociáldemokrata Párt visszavonulásra szólította fel a harcolókat, ám akkorra a tömeg már nem volt irányítható. Az általános, titkos és egyenlő választójogért valamint a haderőreform ellen szervezett, békés tüntetés véres összecsapássá vált.

Sajátos módon értelmezte a szabadelvűséget a Nemzeti Munkapárt elnöke, Lukács László miniszterelnök, aki épp a liberalizmus egyik alapelvéért, a jogegyenlőségért tüntető tömeg ellen vezényelte ki a katonaságot.

Milyen hatása volt a tüntetésnek?

A tüntetéssel a szociáldemokraták nem tudták elérni legfőbb céljukat, a választójog megreformálását. Sőt, a következő évben megszavazott, 1913. évi XIV. törvénycikk még azzal is rombolta a jogrend demokratizmusát, hogy nyílt szavazást rendelt el.

Az általános és titkos, a nőkre is kiterjedő (igaz, még mindig korlátozott) választójogot elsőként majd csak a Károlyi-kormány vezeti be 1918-ban. Eszerint minden, bármelyik hazai nyelven írni-olvasni tudó, 21 éven felüli férfi és 24 éven felüli nő szavazati jogot kapott.

A tüntetésnek azonban mégis jelentős volt a hatása elsősorban a társadalom közéletére. A megmozdulás illetve annak véres elfojtása felhívta a figyelmet arra, hogy miközben tömegek élnek nagyon nagy szegénységben, semmilyen módon nem tudják érvényesíteni a politikai céljaikat, akaratukat. A választási törvény kirekesztő jellege miatt csak az egyes politikusok jóindulatán múlik, hogy egy-egy témában érvényesül-e a képviseletük a parlamentben.

A társadalmi berendezkedés ekkor még csak az irodalom és a művészetek számára adott lehetőséget arra, hogy erről a problémáról beszéljenek. A polgári irodalomban, különösen a Nyugat című, 1908-tól működő folyóirat szerzőinek körében felismerték ennek fontosságát, és a szolidaritás, a kirekesztettek ügye állandó témává vált a műveikben. Ők gyakran publikáltak a szociáldemokraták által fenntartott Népszavában is.

A tüntetésről a kor két nagy költője is írt drámai hangulatú verseket. Babits Mihály a Május huszonhárom Rákospalotán című költeményben állított emléket az eseménynek, Ady Endre pedig két versben is: a Rohanunk a forradalomba és a Rengj csak, Föld beszél a tüntetésről. Ezek mellett Kaffka Margitnak az Állomások című regénye, Kosztolányi Dezsőnek pedig az Emlék 1912. május 23-ról című írása szól a vérvörös csütörtökről.

Az egykori tüntetők politikai céljai azonban csak több évtizeddel később, rengeteg kitérő és egy áldemokratikus rendszer után váltak valóra, az 1989-90-es rendszerváltás alkotmányával, amely ténylegesen is lehetővé tette az általános, titkos és minden kirekesztés nélküli választójogot.

 

Lévai Júlia