A „korona” sokféle jelentése

Ha valaki statisztikát készítene arról, hogy milyen gyakorisággal használjuk a hétköznapi beszédben „korona” szót, azt látná, hogy a 2020-as év erős választóvonalat jelent. Hiszen ekkor a koronavírus-járvány miatt mindennapossá vált a kifejezés, amely addig nem túl gyakran jelent meg a beszédünkben. (A vírus egyébként azért kapta a nevét, mert a formája a Nap koronáján látható jelenségekre emlékeztet.) De ha már így adódott, érdemes végigvenni, hogy vajon hányféle jelentését szoktuk használni ennek a szónak.

A korona szó a hétköznapokban

A kifejezés leggyakrabban szimbolikus értelemben kerül be a mondatainkba. Amikor például elismerően nyilatkozunk valakinek az utolsó munkájáról, így is fogalmazhatunk: „Ezzel föltette a koronát az életművére”. De használhatjuk gúnyosan is, mondjuk egy éppen ügyetlenkedő férfi bosszantására: „Na, megérkezett a teremtés koronája!”. Máskor a korona szó megfogható dolgot jelöl: „A fa dús koronája eltakarja a házat”. „Most érik a korona szőlő”. „Annyira tönkrement az egyik fogam, hogy az orvos lecsiszolta és egy koronát tett rá.”

Az egyik legegyszerűbb korona az abroncs korona volt, amelyből gyakran nyíl- vagy kereszt alakú elemek álltak ki, az ég felé irányuló törekvéseket is jelezve. A képen az egyik magyar király, III. Béla és felesége halotti koronája látható.

Akit az égbolt érdekel, az a napkorona mellett az Északi- és Déli Korona csillagkép nevében találkozhat a szóval. Aki pedig zenét tanul, a kottákban, az ún. korona jelnél látja viszont a kifejezést. Ezt egy-egy zenei frázis vagy akár az egész mű végére szokták kitenni, egy hang vagy egy akkord fölé. Arra utal, hogy a hangot hosszan ki kell tartani, vagy az ünnepélyesség, vagy épp ellenkezőleg, egy dallammal-ritmikával felépített vicces fordulat, zenei poén érvényesülése kedvéért.

Mindezek mellett a korona pénznem is lehet: a világ néhány országában – például Dániában, Norvégiában, Izlandon vagy Csehországban – koronával fizetnek a boltokban. Egy ideig magyar fizetőeszköz is volt a korona, de a húszas években a pengő váltotta fel, így ez mára már történelem.

Miközben a korona szót ilyen sokféleképpen használjuk, többnyire eszünkbe sem jut az eredeti jelentése. Pedig mindannyian tudjuk, hogy az eredeti korona hosszú ideig kiemelt szerepet játszott a királyságokban. Ez volt az a tárgy, amely – gyakran jogarral és palásttal társulva – az uralkodó hatalmat, illetve a főúri-nemesi rangot kifejezte.

Koszorú, diadém, díszes korona

A korona kifejezésnek a latin corona szó az alapja. Ez az ókorban a virágokból vagy lombos ágakból font koszorút jelölte. A görög és római korban ilyen koszorút tettek a sport- vagy a költőversenyek győzteseinek, illetve a hőstettek végrehajtóinak a homlokára. A koszorú kör formája az idő visszatérő jellegét, örök körforgását is kifejezte, ezért gyakran megszentelt tárgyakra vagy halottak fejére is rátették. Ez él tovább ma is olyankor, amikor az emberek az örök élet jelképeként koszorút visznek az elhunytak sírjára.

A legdíszesebb koronákat a bizánci fejékek között találjuk. A magyar koronát az államalapító István király ugyan II. Szilveszter pápától kapta, de a fejék bizánci volt, és az alapját egy női korona képezte. Ezt később átalakították, majd – valószínűleg III. Béla király udvarában – összedolgozták egy felső résszel, amelyet Szent István személyéhez köthető elemekből alakítottak ki. Így vált végül kétrészűvé a korona. (Kép: )

Az ókorban a kitüntetésnek szánt koszorúk egyre változatosabbá váltak, s az alapjukat is igyekeztek nemesebb, tartósabb anyagokból készíteni. Aztán az, amit koronának neveztek, fokozatosan a hatalom jelképévé vált. Rómában, a császárkorban az uralkodó díszes sisakjára diadém-szalagot helyeztek, amelynek elöl csüngő részére egy nagy drágakövet illesztettek, a hátsó részére pedig több kisebbet. A perzsa uralkodók szintén diadémot viseltek: ennek egy fehér gyapjúszalag volt az alapja, ezen voltak a drágakövek. Ezt a formát vette át Nagy Sándor is, aki azonban a makedónoknál használt, kausia nevű fejfedő köré tekerte a gyapjúszalagot. (Európában a Hallstatt-kori mihalkovói kincsben színarany diadémot is találtak.)

A diadémból Nagy Konstantin idején kialakult a galea, vagyis a sisakkorona, majd ezt a germánok és angolszászok is átvették. Ebből lett azután a pántos korona, amelynek két keresztpánt volt a váza. A diadém további utódjaként jelent meg a nyílt abroncskorona is, amelyen már nemcsak ékkövek, hanem finoman megmunkált képek, faragványok is voltak.

Szintén a diadémból, illetve annak az egyszerű teveszőrsapkával való kombinációjából alakult ki a kamelaukion típusú, császári szent korona, amelyet a 11-dik századtól kezdtek használni. Ennek díszes pántjai voltak, láncokon lecsüngő kövekkel, gyöngyökkel. A császárnék koronája nyílt maradt, de fokozatosan egyre magasabbá lett. Az ilyen koronák viselői hosszú ideig koronasapkát is hordtak a fejék alatt.

A diadém később elveszítette szakrális (szentségekhez kötődő) jellegét, és gyakran egyszerűen a fényes, női öltözékek kiegészítőjévé vált a különféle társasági vagy színházi eseményeken.

A középkorban továbbdifferenciálódtak a koronák: a zárt korona jelezte a szuverén földi hatalmat, a nyílt, többnyire liliomos koronát pedig azok viselték, akik elismerték a hűbéri függésüket (például hercegek, grófok). A liliomos korona onnan kapta a nevét, hogy az abroncsból kiemelkedő formák nem egyszerű nyilak vagy keresztek voltak, hanem liliomot formáztak.

A koronák kettős jelentése

Annak gondolata, hogy a korona égi hatalmat is képviselhet, már Mezopotámiában is megjelent. Ott Marduk és Samas istent ábrázolták olyan toll-koszorúval, amely a hitük szerint az istenek égi kapcsolatait fejezte ki.

Az egyiptomi fáraók hatalmát szintén égi eredetűnek tekintették, de az ő fejdíszükön hangsúlyosabbak voltak a földies elemek. A fáraók koronája két egymásba illeszthető részből állt, és ezek Alsó- és Felső Egyiptom egységét képviselték. Az éghez fűződő kapcsolatot két strucctoll fejezte ki, ám ezek révén is nagy hangsúlyt kapott a földi életben tanúsított felelősség.

Az egri Kopcsik Marcipánmúzeumban – más néven Marcipániában – még a faliképek is marcipánból vannak. (Fotó: Wikipedia)

Az egyiptomi hitvilágban szintén élt a túlvilági megmérettetés gondolata, amely később, a zsidó-keresztény egyistenhitben az utolsó ítélet formájában jelenik majd meg. Itt azonban nem az egyetlen, mindenek felett uralkodó, teremtő Isten, hanem a halott lelkeket kísérő, kutyafejű Anubisz ítélkezett az emberek fölött, éspedig egy toll beiktatásával. Ő a mérlege egyik serpenyőjébe az elhunyt szívét, a másikba pedig egy madártollat tett. Ha a szív nehezebb volt a tollnál, akkor azt felfalta a túlvilág rémisztő, sárkányszerű alakja, Ammut. Ezt csak az tudta elkerülni, akinek a megmérettetésekor a serpenyők egy vonalba kerültek.

A későbbi, királyi korona jelentéséhez szorosan hozzátartozott, hogy amögött az egyetlen Isten égi hatalma áll. A vallási elképzelések szerint a koronák valójában az égből szállnak alá, s készítőik csupán az isteni megrendelés parancsainak végrehajtói.

(Ennek alapján születnek olykor ma is olyan magyarázatok egy-egy korona formájára, amelyek azt szeretnék sugalmazni, hogy az adott koronát birtokló nép vagy nemzet isteni, égi eredetű, ezért magasabbrendű a többieknél. Ezek az eszmék ennyiben a fasizmushoz-nácizmushoz kötődnek, így korántsem ártatlan fantazmagóriák.)

A bibliai Dávid király koronája már egyszerre szimbolizálta az Úr kegyét és a király abszolút uralmát: Dávid akkor jutott koronához, amikor az ammoniták földjét is megszerezte és hatalmát arra a területre is kiterjeszthette. Mindez azt fejezte ki, hogy a győztes királyt illeti a korona, illetve hogy ez a fejdísz egyúttal a királyi hatalom örökös jelképe is.

Eközben a főpapok feje sem maradt ékesség nélkül. Ők azonban nem koronát, hanem csupán diadémot, tehát ékkövekkel díszített szalagot vagy nemesfém-pántot viseltek a homlokukon. A korona szakrális jelentése olykor ahhoz vezetett, hogy ennek a fejéknek a viselését más személyekre is kiterjesztették, és nem maradt meg csupán az uralkodók kiváltságának. Az ókereszténység korában jelent meg Mária megkoronázásának dogmája, amelynek ünneplése a katolikus és ortodox felekezetnél egyaránt máig jelen van (Nagyboldogasszony napja). Ugyanígy a vértanúkként számon tartott királylányokat is koronával ábrázolják.

A koronák természetesen a népmesékben is megjelentek, ahol gyakran viselőik csodatévő képességeire vagy rejtett királyi voltukra is utaltak. Némelyik mesében egy-egy kis sárga kígyó jelenik meg, koronával a fején. Az ilyen kígyócskák képesek arra, hogy a legkülönfélébb nehézségeken segítsék át a mesék főhőseit. Hol a sebeiket tudják begyógyítani forrasztófűvel, hol az apjukhoz, a kígyókirályhoz viszik el a mesehősöket, hogy az ruházza fel őket valamilyen különleges erővel. De a legismertebb a csúf béka, amelynek fején fényes-aranyos korona ékeskedik. Ez azt jelzi, hogy ha valaki megcsókolja őt, megtörik a varázs, és a varangyból gyönyörű királyfi lesz.

Sajnos a valóságban a koronáknak a legritkább esetben van közük a csodatételekhez. Az esetek többségében ennél sokkal prózaibb, sőt, olykor drámai események is fűződnek ehhez az ékességhez.

Lévai Júlia