Ennek ellenére szélesebb körben csak az 1970-es évektől kezdték használni őket. És bizony sokáig nagyon hasznosnak bizonyultak. Hiszen amíg az internet még nem volt az életünk része, a sürgős leveleket, dokumentumokat a postánál gyorsabban faxszal lehetett célba juttatni.
Hogy működik?
A faxgép egyszerűen működik: a papírt, amelynek tartalmát el akarjuk küldeni, betesszük a gép megfelelő résébe, amely mögött egy vízszintes henger rejlik. A papírt úgy kell behelyezni, hogy az írásos fele essen a gép felőli oldalra. Ezután felvesszük a készülék kagylóját, és tárcsázzuk a címzett faxszámát (amely egyébként egy szokványos telefonszám), majd várunk a kapcsolásra.
| Így nézett ki a faxok őse, amelynek kialakításában még az óráktól átvett ingák is szerepet kaptak. (Kép: European Patent Office, Wikimedia) |
Miután a telefon kicsengett és a gép érzékelte, hogy a címzett gépe is fogadóképes, a küldő kap egy magas faxhangot. Ekkor le kell tennie a telefonkagylót, és meg kell nyomnia a Start feliratú gombot. Ettől a gép hengere lassan elkezdi legörgetni a papírt, miközben a gépben lévő szkenner érzékelője sávokban leolvassa a szöveget, illetve az ábrát, ha van.
A mai faxokban lévő fotódióda érzékelő tömbje 1728 szenzort tartalmaz. Ez azt jelenti, hogy a szenzorok képesek az üzenet egy teljes sorának vonalát egyszerre „látni”, annak alapján, ahogyan a fekete-fehér szín váltakozásai eléjük kerülnek. És mivel az érzékelésük alapja a fekete-fehér szín váltakozása, a faxok színes képeket értelemszerűen nem tudnak közvetíteni.
Az érzékelt képi jeleket a gép elektromos jelekké átalakítva továbbítja a telefonvonalon.
Miután a szerkezet végzett a lappal, az megáll a gép alján, és közben csipogó hang jelzi, hogy a művelet befejeződött: fejezzük be a műveletet, vagy tegyük be a következő lapot.
Mindezzel azonos időben a vevő készüléke is dolgozni kezd, aminek természetesen az a feltétele, hogy legyen benne festék és megfelelő fényérzékenységű fotópapíz. Ha mindez rendelkezésre áll, akkor a vevő gépe erre a papírra ugyanolyan sávosan ráfotózza a képjelekké visszaalakított, elektromos üzeneteket. A gépből lassan kijön a papírlap, amelyen a küldőtől érkező szöveg másolatát látjuk.
Az ilyen másolatot a könyves szakmában fakszimilének hívják. Innen is kapta a nevét a készülék, amely tehát fakszimiléket, vagyis pontos hasonmásokat ad ki magából. A latin eredetű szó a „csinálj hasonlót” jelentésű „fac simile” kifejezés összevonása – tehát már ez is egy lerövidítés. Ahogyan végül a gép neve is egy rövidítés lett.
Az üzenetküldés végén mindkét készülék kinyomtat egy jelentést a küldeményről. Ez az összes fontos adatot – tehát a küldő, illetve a fogadó telefonszámát, a lapok számát, a művelet pontos idejét, és természetesen a kapcsolat sikerességét vagy megszakadását is – tartalmazza. Ha valami miatt megszakadt a kapcsolat, akkor a küldő innen is tudja, hogy mit kell újra elküldenie.
Mindezekből az is kiderül, hogy a fax létrejöttét több másfajta terület találmányainak is meg kellett előzniük, hiszen ez a szerkezet sem az elektromosság, a fotózás különféle technikái, sem a telefonálás, illetve a jelátalakítás lehetőségei nélkül nem létezhetne.
Hogy kezdődött a fax története?
A fax feltalálása egy skót órakészítő és mérnök, Alexander Bain (1810-1877) nevéhez fűződik. Bain már ezt megelőzően is jelentős újításokkal állt elő, így például ő szabadalmaztatta az első elektromos órát, továbbá az Edinburgh és Glasgow közötti vasúti távíró vonalakat is ő építette ki.
| A fax feltalálója, Alexander Bain eredetileg órakészítő mester volt, akinek nem a fax volt az első találmánya. Az első elektromos órát is ő készítette, amelynek itt látható példányát az egyik német óramúzeumban őrzik. (Kép: Deutsches Uhrenmuseum) |
Mivel azonban legfontosabb szakmai céljának azt tartotta, hogy minél több eszközzel segítse az elektromosság gyakorlati hasznosítását, ezért nem állt meg az óráknál, illetve a vasúti távíró vonalaknál: az információk általános továbbítása terén is új lehetőségeken gondolkozott. Ez az ambíciója vezette el a fax gondolatához is. Berendezését 1843-ban szabadalmaztatta, „elektrokémiai telegráf” néven. Ennek akkor az volt a jelentősége, hogy valóban gyorsabban lehetett vele továbbítani az adatokat, mint Morse távírójával.
A névben nem véletlenül szerepelt az „elektrokémiai” kifejezés, hiszen Bain készülékében több kémiai anyag is igen fontos szerepet kapott, így az ammónium-nitrát és a kálium-ferrocianid. Bain az órakészítésben szerzett tudását is felhasználta, ezért a szerkezetből nem maradhatott ki sem az inga, sem maga az óra.
Az üzenetet akkor még nem papírra írták, hanem egy fém lemezre vitték fel dombornyomással, vagyis kis, kiálló csapokkal. A küldő oldalon egy ingához rögzített fém kefe söpört végig a lemezen, az inga lengésének megfelelően. A küldő és a fogadó ingájának mozgását egy óra szinkronizálta. A kefe olyan magasan futott, hogy csak ott ért hozzá a lemezhez, ahol az domború volt. Az érintkezés pillanatában a fém kefe zárta az áramkört, amikor viszont nem érintette a lemezt, akkor az áramkör nyitott maradt. Ezt az elektromosjel-sorozatot továbbította folyamatosan a távíró-vonal, amelynek másik végén tehát szintén egy inga mozgott. Itt azonban már egy papíron jelent meg az üzenet. Ami azért volt lehetséges, mert ezt ammónium-nitráttal és kálium-ferrocianiddal itatták át, amelyek az áram hatására kékes színűvé váltak. A betűk tehát az elektromos jelek nyomán rajzolódtak ki a papíron.
Bain kémiai táviratát Párizs és Lille között próbálták ki. A siker látványos volt, mert miközben Morse távíróján percenként csak körülbelül 40 szót lehetett átküldeni, itt 52 másodperc alatt 282 szót továbbítottak. Ugyanakkor az elszíneződés sosem lehetett tökéletesen egyforma és egyenletes, ezért a fogadónál gyakran csak nehezen lehetett elolvasni az üzeneteket.
Emellett még az is nehézkessé tette a kommunikációt, hogy az adó és a vevő ingáit nem mindig sikerült tökéletesen összhangba hozni, ráadásul a két fél összekötéséhez öt vezetéket is fel kellett használni. Mindezek okán bármennyire is forradalmi volt az újítás, még sok mérnöknek és mechanikai műszerésznek kellett dolgoznia azon, hogy végül megszülessen az a modern készülék, amely már minden szempontból megkönnyíthette a felhasználók dolgát.
Bain korában elsőként Frederick Bakewell látott neki, hogy továbbfejlessze a gépet, és 1848-ban szabadalmat is szerzett egy jobban használható "képtávirat"-hoz. Fontos előrelépést jelentett az olasz Giovanni Caselli fizikus szerkezete, amelyet Pantelegraph-nak nevezett el, és amely az első praktikusan működő, elektromechanikus kereskedelmi használatú telefaxgép volt, 1861-ben. Az első kereskedelmi telefax-szolgáltatást is Caselli mutatta be, Párizs és Lyon között.
Mára az internet miatt természetesen csökkent a faxok jelentősége, ám még most sem váltak haszontalanokká. Így például olyankor is jó szolgálatot tesznek, amikor egy kézírással aláírt papír továbbítására van szükség: ilyenkor a küldő lefotózza a kézjegyével ellátott dokumentumot, és ezt továbbítja a faxon. De a különösen bizalmas iratok cseréjét is jobb fax-szal megoldani. Hiszen a számítógépünkön olykor a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is feltörhetik a levelezésünket, a faxunk előtt azonban még a legügyesebb hackerek is csak tehetetlenül állnak.
Lévai Júlia
Babilon Kiadó webáruház – Mi MiCSODA, LOGICO, Mágikus állatok iskolája, babakönyvek, ismeretterjesztők és regények gyerekeknek. Kiadói kedvezmények.