A fakutyától a fakutyáig

Télen, ha végre leesik a hó, máris rohanunk szánkózni. Modern, gyárban készült szánkókkal azonban csak a múlt század óta találkozhatunk, ezt megelőzően a fakutya nevű szánkóféle volt használatban. Ügyesebbek talán ma is vállalkoznak arra, hogy pénz híján deszkákból és kisszékekből, esetleg kispadokból fakutyát eszkábáljanak, és azon lökjék előre magukat, vagy tologassák egymást.

Melyik fakutya volt előbb?

A „fakutya” szó két, egymástól merőben eltérő tárgyat is jelöl. Az egyik tehát a szánkó, a másik egy olyan, sajátos alakú csizmahúzó volt, amelynek a formája egy kitátott szájú kutyára emlékeztetett. Ráadásul a csizmahúzókat többnyire a sarokban vagy a bejárat közelében tartották, tehát ott, ahol egyébként a kutyák is szoktak üldögélni, így nem csoda, hogy az eszközt végül a házőrzőkről nevezték el. Fakutya pedig hosszú ideig minden háznál volt, hiszen a férfiak többsége régen szinte télen-nyáron csizmában járt, amit a mai cipzárak és tépőzárak híján nem volt könnyű lehúzni. Így aztán a szűk csizma sarkát beakasztották a többnyire erős tölgyfából készített fakutya erre kiképzett résébe, a másik lábukkal megtámasztották a fakutyát, és kihúzták a csizmából a lábukat.

Ilyen az a régi, tölgyfából készült, csizmahúzó fakutya, amelyet a Néprajzi Múzeumban őriznek. Ha kitesszük az ajtó mellé, bizonyára többször hinnénk azt, hogy mindjárt ugatni is kezd.(Kép: Magyar Néprajzi Múzeum)

Mint minden használati eszköz, a fakutya is kilépett a puszta használati tárgy kategóriájából, és egyre gazdagabb díszítéseket nyerve népművészeti tárggyá is vált. Főként faragott mintákból álltak a díszítések, amelyeket gyakran viaszolással vagy festékkel színesítettek is. Mindebből az következik, hogy természetesen ez a fakutya volt előbb, hiszen a másik, amellyel a jégre lehetett menni, csak a 19-dik század vége felé érkezett meg hozzánk, valószínűleg Ausztriából.

Vállalkozó kedvű és a népművészetben jártas mesterek ma is készítenek díszített fakutyákat.

Miből állt a szánkóként használt fakutya?

A fakutyát úgy készítették el, hogy egy nagyobb deszkára vagy két keskenyebb lécre ráerősítettek egy széket. Aki ráült, az két, szöges végű bottal hajtotta magát, de gyakran egy korcsolyával felszerelt társa tolta. Valószínűleg a Festetics család valamelyik tagja hozta be ezt az egyszerű szánkófajtát, és ennek nyomán terjedt el a divatja. Az egyik Festetics unokájának ugyanis palotája volt Bécsben, de mivel a Balatonnál is voltak birtokai, gyakran járt haza Keszthely környékére. Ő lehetett az, aki 1860 körül behozta az első fakutyát. És mivel a Balatonnál a korcsolya használata megszokott dolog volt (a leletek alapján már az őskortól ismert volt itt a csontból készített, később vas éllel felszerelt fa korcsolya), az ott élők természetes módon vették át az új eszköz használatát.

A huszadik század elején pedig már fakutya-versenyeket is rendeztek a Balaton és a Velencei tó jegén. Mivel ezen a vidéken ricskó vagy riskó volt a szán neve, gyakran egyszerűen fariskónak hívták ezt az eszközt. (A Ricskó és Riskó családnevek viselői között valószínűleg sokan származtak a Balaton vidékéről.) A korcsolyának itt ironga volt a neve, a szöges botnak pedig gusztony.

Az egyik, legnagyobb magyar néprajztudós, Herman Ottó az ülés formája alapján a „lovas szánkó" elnevezést adta ennek a szánkófélének (le is rajzolt egyet belőle, 1874-ben), de mivel a név nem volt elég találó, hiszen lovakról szó sem volt, nem terjedt el, viszont annál népszerűbbé vált a kutyás elnevezés.

Ez pedig a szánkózáshoz készített fakutya, egy múlt századi képen.

De mitől éppen fakutya a neve?

A kor egyik, legrangosabb fogalomgyűjteményében, a Révai Lexikonban azt olvashatjuk a  fakutyáról, hogy miközben az gyorsan siklik a jégen, „a súrlódása élesen nyikorgó hangot ád". Ez a hang a sima jégen kevésbé, a hullámosan befagyott felületen sokkal erősebben megjelenik. A csikorgás és a szöges botok furcsa kopogása együtt könnyen összeállhat egy olyan hanghatássá, amely a kutyák vinnyogására és ugatására emlékeztet. És mivel az ember mindig szereti a hozzá közelálló állatokról elnevezni a tárgyait, így könnyen adódhatott, hogy a hangja alapján ragadt rá a kutya név erre.

A huszadik század elejére annyira népszerűvé vált a fakutyázás, hogy postai képeslapokra is föltették a vidáman korcsolyázó-fakutyázó hölgyek és urak képét. Ez a képeslap 1935-ben volt forgalomban.

Mire használták még a fakutyát?

Amellett, hogy a könnyen és olcsón elkészíthető szánkóval a felnőttek és gyerekek egyaránt sokat szórakoztak a jégen, a halászok, de olykor még a kereskedők is használták a fakutyát.

A halászok a sima felületeket megkeresve, tehát a kevésbé csikorgó fakutyáikkal halkan és nagyobb távolságokon is be tudják cserkészni a halakat, főként a part mentén. Fakutyáikon a szokásosnál nagyobb, szélesebb volt az ülés, gyakran egész padnyi deszkát is fölszereltek a talpakra, hogy a szerszámnak is legyen helye. A halászok fejszéket vagy bunkósbotokat vittek magukkal, és megkeresték a vékonyabban befagyott részeket. A fejszével vagy a bottal mindig akkor csaptak egy nagyot a jégre, amikor épp elúszott ott egy hal. Az ütés erejét a víz és a jég fölerősítve közvetíti, ezért a hal a jég alatt is elkábul tőle. Ezzel a módszerrel meglehetősen sok sügért és keszeget lehetett kifogni.

Természetesen balesetek is gyakran fordultak elő a fakutyákkal. Legyen bármennyire is kutya hideg, a tavak jege soha nem egyenletes, és a hideg beállta után még jó ideig kell várni ahhoz, hogy az ember biztonsággal rámehessen a felületre, akár szánkóval, akár korcsolyával. Ma már szigorúan ellenőrzik a hatóságok a jeget, és nagyon vigyáznak, hogy felelőtlenül senki se csúszkáljon rajta.

Miért hasonlíthat a nevető ember a fakutyára?

Régóta ismert a szólás: „Vihog, mint a fakutya”. Olyankor mondják, amikor valaki csúnyán vihog. A különös hasonlat eredete vitatott kérdés a nyelvészek körében. Van, aki szerint onnan ered a szólás, hogy a pogány magyarok áldozati oltárán állhatott valamiféle vicsorító kutyabálvány. Általában azonban a szólást inkább a följebb említett csizmahúzóval hozzák kapcsolatba, amelynek formája ezek szerint nemcsak egyszerűen egy kutyára, de kifejezetten egy rondán nevető ebre emlékezette az embereket.
Persze, csak egy határig. Mert amikor valaki már valóban nagyon rondán röhög, olyankor hűtlenek leszünk a leghűségesebb háziállatunkhoz, és egy nála nagyobbhoz fordulva azt mondjuk: „Röhög, mint ló az abraknak”. És akkor a sírással összekötött állathasonlatokról még nem is beszéltünk…

 

Lévai Júlia